– Hívd csak! – ordította Márk. – Hogy itt helyben vigyenek el minket? Gratulálok, anya, mindent tönkretettél!
Szinte kilökte Erzsébetet a lakásból. Úgy csapódtak ki az ajtón, mint amikor elszabadul egy pezsgősdugó. Márk még az autókulcsát is a komódon hagyta, az anyja pedig a gyógyszerekkel teli táskáját felejtette ott a fotel mellett.
Csend lett.
Becsuktam mögöttük az ajtót, ráfordítottam a zárat, majd a felső reteszt is elhúztam. A kezem mozdulatlan volt, egyetlen ujjam sem remegett. A reszketés mélyebben, a gyomrom táján vibrált, ott, ahol az ösztön lakik.
Visszamentem a hálószobába. A tönkretett ruhám a padlón hevert, akár egy szétmorzsolt gyümölcs, sötét foltokkal tarkítva. Átléptem rajta.
Kihúztam a komód alsó fiókját, és elővettem egy gondosan elrejtett csomagot. A tartalék. Egy ezüstösen fénylő, vastag selyemből szabott overál volt benne. Egy hete vettem, különösebb ok nélkül – legalábbis akkor még így hittem. Valami belső hang azt suttogta: készülj fel. Ha harc lesz, ne érjen váratlanul. Hallgattam rá.
Gyorsan átöltöztem, a hajamat szoros kontyba csavartam, hogy egyetlen tincs se hulljon az arcomba.
Indulás előtt megálltam az ablakpárkánynál.
A vitorlavirág haldoklott.
Alig húsz perc telt el, de a levelek már feketedtek, csúnyán összepöndörödtek, mintha tűz perzselte volna őket. A fehér virágok lekókadtak, piszkosbarnára váltva. A cserépből maró, vegyszeres szag áradt.
Ez várt volna rám.
Ugyanez a méreg kavargott volna a gyomromban, ha belekortyolok abba az álságos „gondoskodásba”.
Elővettem a telefonomat, és lefotóztam a pusztuló növényt. A kép bizonyíték lesz a válóperben. Talán egy másik eljárásban is.
A cserepet magammal vittem. Majd egy távolabbi utcában dobom ki.
Az ünnepségen kifogástalan voltam. Mosolyogtam, kezet ráztam, fogadtam a gratulációkat. Senkinek sem tűnt fel, hogy egyetlen pohárból sem ittam. Csak bontatlan ásványvizet kortyoltam, amit saját kezűleg nyitottam ki.
Amikor a díjért a színpadra hívtak, a műsorvezető megkérdezte:
– Kinek ajánlja ezt a sikert? Ilyenkor általában a család következik.
Átvettem a mikrofont. A teremben sűrű csend ereszkedett le.
– Magamnak ajánlom – mondtam, egyenesen a közvetítést rögzítő kamerába nézve. – Annak, hogy megtanultam a saját szememnek hinni, nem mások szavainak. Néha, ha valami újat akarunk építeni, a régit könyörtelenül le kell bontani. Az alapokig. Akkor is, ha az a régi egykor otthonnak tűnt.
A tapsvihar elnyelte a táskámban rezgő telefon hangját.
Csak a taxiban néztem rá a kijelzőre.
Húsz nem fogadott hívás „Kedvesem”-től. Tíz Erzsébettől.
És egy üzenet ismeretlen számról: „Nóra, az állomáson vagyunk. Anyának rosszul van, a gyógyszerei a lakásban maradtak. A bank letiltotta a kártyáimat tartozás miatt. Küldj pár ezer forintot, nincs elég a szállóra. Kérlek. Mindent megértettünk.”
Az ablakon túl suhant az éjszakai város fénye.
Eszembe jutott a fekete, összezsugorodott virág a párkányon.
És a szétrepedő anyag sercegő hangja.
Válaszoltam: „Kérj kölcsön anyádtól. Azt mondta, sok orvos ismerőse van. Talán megszánnak benneteket, és adnak egy ágyat valami intézményben. Ingyen.”
Letiltás. Törlés.
Holnap lecseréltetem a zárakat. Holnapután beadom a válókeresetet.
Ma pedig hazamegyek. A csendes, üres, biztonságos lakásba, ahol többé senki nem próbálja elhitetni velem, hogy a fekete valójában fehér.
Ahol a levegő az én parfümömet őrzi – és nem az árulás szagát.