…Majdnem ránk robbantottad a lakást, Nóra! Normális vagy egyáltalán?
A vádak súlya alatt zokogtam, reszkettem, és esküdöztem, hogy hozzá sem értem a tűzhelyhez. Mégis úgy néztek rám, mintha menthetetlen lennék. Végül már én rohantam el kivizsgálásra, hogy bebizonyítsam: nem képzelődöm. Az eredmények hibátlanok lettek. Az én fejemmel nem volt baj. Valaki máséval annál inkább.
– Átöltözöm – szólaltam meg halkan. – Van egy fekete kosztümöm. Abban megyek az átadóra.
Márk egy lépéssel elém állt, eltorlaszolva a gardróbot. Jóval magasabb volt nálam, és most ez a fölény fenyegetően nehezedett rám, mintha falhoz szorított volna.
– Nem mész sehova, Nóra. Elég volt a jeleneteidből.
– Az az én díjam. Az én munkám eredménye.
– Díj? Miféle díj? – csattant fel úgy, hogy megrezdült a csillár. – Összefüggően beszélni sem tudsz! Anyám már hívta az orvosokat. Magánrendelésről jönnek. Húsz perc, és itt lesznek. Kapni fogsz egy injekciót, alszol egy nagyot, lenyugszol. Egy hét pihenés egy csendes helyen… addig én, meghatalmazással, intézem az ügyeidet, hogy a cég ne omoljon össze nélküled.
Hosszan a szemébe néztem. Most már tisztán láttam benne azt, amit eddig fáradtságnak hittem. Nem kimerültség volt az. Rettegés. Sarokba szorított állat rettegése.
– Meghatalmazással? – kérdeztem lassan. – Arra gondolsz, amit tegnap csúsztattál elém a közüzemi számlák közé? Nem írtam alá, Márk. Széttéptem.
Az arca megrándult.
– Anya! – kiáltotta hátra sem fordulva. – Hozd a teát! Azonnal! Le kell nyugodnia!
Erzsébet meglepő fürgeséggel tűnt el a konyhában. Egy perc sem telt bele, már vissza is tért egy nagy bögrével. A benne lötyögő ital sötét volt, szinte fekete. Mentát éreztem, de a friss illat mögött ott bujkált valami más is: émelyítő, gyógyszertári szag.
– Igyál, drágám – gügyögte, és remegő kézzel felém nyújtotta a csészét. – Különleges kolostori keverék. Mindjárt jobban leszel.
– Idd meg! – Márk a vállaimra markolt, ujjai fájdalmasan szorítottak. – Ne kényszeríts, hogy erőszakkal itassuk meg! Nem vagy jól, kötelességünk segíteni rajtad!
Két oldalról közrefogtak. Az anyja a számhoz tolta a bögrét, ő pedig úgy tartott, hogy mozdulni se tudjak. Tökéletesen megkomponált csapda: labilis feleség, aggódó családtagok, mindjárt érkező „szakemberek”. Egy óra múlva mély álomba zuhantam volna, másnap pedig rácsos ablak mögött ébredek, hivatalosan cselekvőképtelenként.
– Rendben – suttogtam, és elernyedtem Márk karjai között. – Megiszom. Csak engedj el, nem kapok levegőt.
Lazított a szorításon, de ott maradt közvetlenül előttem, készen arra, hogy újra megragadjon. Két kézzel fogtam meg a forró bögrét.
– Így jó – sóhajtott Erzsébet.
Úgy tettem, mintha a számhoz emelném. A következő pillanatban azonban hirtelen az ablak felé fordultam, ahol a kedvenc spatifillumom állt a párkányon – a „Női boldogság”.
A sötét főzet a virágcserépbe zúdult, eláztatva a földet és a fehér szirmokat.
– Megőrültél?! – sikoltott fel a anyósom. – Mit művelsz?!
– Meglocsoltam a virágot – vágtam a sarokba az üres bögrét. A porcelán csilingelve tört darabokra. – Talán neki nagyobb szüksége van rá.
– Márk, fogd le! – visított Erzsébet. – Teljesen kezelhetetlen! Kösd meg!
A férjem felém lépett, és felemelte a kezét.
– Állj! – szóltam rá.
Nem a hangerő dermesztette meg. Hanem a hangszín.