Nem a hangerő dermesztette meg. Hanem az a metszően higgadt hangsúly, amelyet korábban csak akkor használtam, amikor szerződést bontottam megbízhatatlan vállalkozókkal.
Lassan a könyvespolchoz sétáltam. A második polcon, Dosztojevszkij összes kötete mögött egy jelentéktelen fonott doboz lapult. Felnyitottam a fedelét.
Odabent a régi mobilom feküdt, powerbankre csatlakoztatva. A kijelzőn futott az időzítő: már több mint egy órája rögzített.
– Ez meg mi? – Márk arca egy pillanat alatt elsápadt, mintha kiradírozták volna róla a színt.
– Hogy mi ez? – néztem rá. – A vádiratotok, drágám.
Megnyomtam a „Leállítás”, majd azonnal a „Lejátszás” gombot.
A szobát betöltötte Márk hangja. Az a beszélgetés szólt vissza, amit negyven perccel korábban a konyhában folytattak, miközben én állítólag a zuhany alatt voltam.
„…Anya, biztos vagy benne, hogy működni fog? Az orvos tényleg megbízható?” – a férjem hangja remegett.
„Ne gyáváskodj már! – felelte élénken Erzsébet. – Katalin tartozik nekem egy szívességgel, mindent elintéz. Súlyos állapotot ír a papírokra. Egy hónapig telepumpálják gyógyszerekkel, még a saját nevét is elfelejti. A lényeg, hogy ma kiborítsuk. Tönkreteszem a ruháját, balhézni fog, akkor hívjuk a mentőket. Amíg bent tartják, te eladod a lakást. Kifizeted a szerencsejátékos adósságaidat, még nekünk is marad egy kis házra. Ő meg mehet intézetbe. Nélküled úgyis senki…”
A felvétel itt véget ért.
Olyan csend zuhant ránk, hogy az utcáról beszűrődő dudálás is élesen hallatszott.
Erzsébet egyszerűen lehuppant az ágyra – az én takarómra –, és kapkodva próbált levegőt venni. Az arca bíborszínben izzott.
– Ez… ez hamisítvány! – rekedten erőlködött. – Mesterséges intelligencia! Ma már bármit meg lehet csinálni!
– Természetesen – bólintottam higgadtan. – Ahogy a fiad ötmilliós tartozása is csak egy digitális trükk, igaz? Tegnap találtam meg a bankszámlakivonatokat a zakója zsebében, Márk. Nem csupán eljátszottad a pénzt. A kocsidat is elzálogosítottad, és uzsorakölcsönöket vettél fel. Most pedig az én életemmel akartál törleszteni?
Márk egy szót sem szólt. A kezemben tartott telefonra meredt, mint egy hipnotizált nyúl a kígyóra.
– Nóra… – kezdte rekedten. – Kérlek, hallgass meg. Fenyegettek. Azt mondták, tönkretesznek. Nem akartam idáig jutni… A tervet anya találta ki…
– Áruló – sziszegte Erzsébet a fiára villantva a tekintetét.
– Kifelé – mondtam halkan.
– Tessék? – pislogott Márk.
– Azonnal hagyjátok el a lakásomat. Mindketten. Abban, amiben vagytok.
– Nóra, az éjszaka közepén? – sipítozott az anyósa. – Hová mennénk? Rosszul vagyok!
– Tizenöt percetek van – pillantottam az órára. – Ha letelik, elküldöm a felvételt a főnöködnek, Márk. A hitelezőidnek is – hadd tudják, hogy tőlem egy fillért sem kapnak, házassági szerződésünk van, külön vagyon. És a rendőrségnek. Súlyos testi sértés előkészítése, csalás, és ha a szakértők kimutatják, mit kevertetek a virágföldbe, az még egy külön tétel lesz. Hidd el, kimutatják.
Márk összerándult, mintha megütötték volna.
– Ezt nem tennéd meg. A férjed vagyok.
– Voltál. Most már csak gyanúsított lehetsz. Az idő ketyeg.
Ismert. Tudta, hogy soha nem fenyegetőzöm üresen.
Megragadta az anyja karját.
– Gyere, anya. Megteszi. Teljesen kiszámíthatatlan.
– Nem megyek sehova! Ez az én otthonom is! – kapaszkodott Erzsébet az ajtófélfába. – Hívom a rendőrséget!