A hang éles volt és száraz, mintha valaki egy vastag bakancs sarkával roppantott volna ketté egy elszáradt ágat. Csakhogy ez nem fa volt. Hanem bársony. Sűrű szövésű, sötétbordó bársony, amelyet három héten át kerestem és próbálgattam, hogy méltón jelenhessek meg a díjátadón.
A tükör előtt álltam, levegőt venni is féltem. A jobb oldali pánt élettelenül csüngött a vállamról, az oldalsó varrás pedig a derekamtól egészen a combomig szétnyílt. A hasítékon át kilátszott a testszínű alsóruha – az a darab, amelynek létezéséről senkinek sem lett volna szabad tudnia.
Erzsébet ott állt mögöttem. Tömzsi ujjain olcsó gyűrűk csillogtak, markában pedig egy letépett anyagdarabot szorongatott a díszes csattal együtt. Nem látszott megrendültnek. Épp ellenkezőleg: az arcára ragacsos, művi együttérzés ült ki, amitől felfordult a gyomrom.
– Jaj, Nórácskám! – csapta össze a kezét, és a ruhám darabját úgy ejtette a földre, mintha egy használt papírzsebkendő volna. – Mondtam én, drágám, hogy ez lesz! Figyelmeztettelek! Annyit nassolsz mostanában, hogy a szövet egyszerűen nem bírta tovább. Úgy feszült rajtad, mint dob bőrén a hártya!
Lassan felemeltem a tekintetem. A tükörben megláttam Márkot. Az ajtóban állt, karját mellkasa előtt összefonva. Már indulásra készen volt – frissen vasalt ing, mandzsettagomb, drága arcszesz illata lengte körül. A pillantása nem volt sem gyengéd, sem együtt érző. Hideg volt és számító.
– Márk – remegett meg a hangom, de erőt vettem magamon. – Láttad, mi történt. Rálépett a szegélyre, aztán meghúzta a vállamnál. Szándékosan.
A férjem látványosan felsóhajtott, és megforgatta a szemét. Mostanában gyakrabban hallottam ezt a lenéző csettintést, mint a nevemet.
– Nóra, hagyd már abba. Megint kezded? Anya csak a cipzárt akarta megigazítani. Te rántottad el magad, mint aki nem normális. Nézz magadra! Reszket a kezed, vörös foltok vannak a nyakadon. Láttad már, hogy nézel ki?
– Hogy nézek ki? – kérdeztem, miközben jeges hideg áradt szét bennem.
– Mint egy őrült – vágta rá könyörtelenül. – Olyan, akit nem lehet emberek közé engedni.
Erzsébet azonnal mellém lépett. Valeriána és dohos, nehéz parfüm keverékét éreztem rajta.
– Pontosan, kisfiam! – bólogatott. – Nórácska, mit keresnél te ott? Hangzavar, fényképezőgépek villanása, tömeg… Megint rád törne az a rohamod. Kiabálnál, jelenetet rendeznél. Segítségre van szükséged, nem társaságra. Mi csak jót akarunk neked.
Hátráltam egy lépést, a bársony csúszósan megindult a talpam alatt.
Pontosan ettől rettegtem. És most már világosan láttam a mintázatot.
Két hete tartott ez a sűrű, fullasztó rémálom.
Erzsébet „csak pár napra” költözött hozzánk, állítólag csőtörés miatt felújították a lakását. Márk tárt karokkal fogadta, engem pedig arra kért, legyek türelmes.
És elkezdődött.
Először apróságok tűntek el. A fontos iratokat tartalmazó széf kulcsai eltűntek az éjjeliszekrényről, majd a fagyasztó mélyén kerültek elő.
– Nóra, túlhajtod magad – csóválta a fejét Márk. – Kezdesz feledékeny lenni.
Aztán jött a gáz. Hajnal háromkor ébredtem fel a fullasztó szagra. A konyhában sercegett az egyik égő, és lassan megtöltötte a lakást a veszéllyel.
– Te tetted fel a vízforralót! – ordította akkor Márk, miközben kitárta az ablakokat. – Majdnem ránk robbantottad a lakást, Nóra! Normális vagy egyáltalán?