A lakásban vibráló feszültség után nem sokkal már Martin szobájának ajtaja előtt álltam. Halkan kopogtam, majd benyitottam. Az íróasztalánál ült, a füzete fölé hajolva, de a ceruza alig mozdult a kezében. A tekintete elárulta, hogy egy szót sem mulasztott el abból, ami a nappaliban elhangzott.
Leültem mellé, és átöleltem a vállát.
– Ne törődj azokkal a papírokkal – mondtam halkan. – Ostoba rágalmak.
– Anya… miért ilyen mérges Nikolett néni? – kérdezte bizonytalanul. – Láttam, hogy lefotózta az ajtónkat. És Erika nagyi is hívott… azt mondta, rossz vagy, és hogy apa miattad fog elmenni, és akkor nem lesz apukám.
Mélységes levegőt vettem, hogy nyugodt maradjak.
– Erika téved – feleltem határozottan. – Apád saját döntéseiért maga felel. Senkit nem űzünk el. Ha ő úgy határoz, hogy máshol akar élni, az az ő választása, nem a miénk.
Martin egy ideig a padlót nézte, majd újra megszólalt.
– És a dédimama lakása? Odaadjuk Gábor bácsinak?
– Nem adjuk oda senkinek – válaszoltam azonnal. – Az a lakás a családunk része. Az én nagymamám emléke, a te dédnagymamádé. Hozzánk tartozik.
Bólintott, mintha megkönnyebbült volna.
– Jó. Nem szeretném, ha idegenek költöznének oda.
Megcsókoltam a feje búbját, majd visszamentem a nappaliba. Zoltán ugyanúgy ült a fotelben, a tévé villódzó fénye világította meg az arcát. Úgy tett, mintha elmélyülten nézné a műsort. Elmentem mellette szó nélkül.
Az éjszaka végtelen hosszúnak tűnt. Csak feküdtem, és a mennyezetet bámultam. A fal túloldaláról beszűrődött az óra egyhangú ketyegése. Végül felkeltem, elővettem a nagymama levelét a dobozból, és újra elolvastam. A sorok közül ugyanaz a mondat nézett vissza rám: „Nem vagy egyedül, kislányom.”
Majdnem tizenegy volt, amikor felhívtam Katalint. Azonnal felvette, mintha számított volna rám.
– Andrea? Baj van?
– Elkezdődött – mondtam fáradtan. – A munkahelyemen jártak, a házban plakátokat ragasztanak, Martint ellenem próbálják hangolni. Nem tudom, meddig bírom.
– Pont erre játszanak – felelte higgadtan. – Arra, hogy összeroppanjon. Ne tegye meg nekik ezt a szívességet. Dokumentáljon mindent. Fotózza le a kiírásokat, mentse el az üzeneteket. Ha fenyegetik, forduljon a rendőrséghez. És ami a legfontosabb: ne hátráljon meg. A nagymamája hitt magában. Én is hiszek.
Suttogva köszöntem meg.
– Holnap beadjuk a keresetet a kilakoltatásra – tette hozzá. – A papírok készen vannak. Reggel írjuk alá.
Másnap induláskor Zoltán megállított az előszobában.
– Andrea, beszéljünk nyugodtan – kezdte békülékenyen. – Anyámmal egyeztettem. Elismerte, hogy túl messzire mentünk. Hadd maradjon Gábor és Nikolett még egy hónapig, találjanak albérletet. Mi pedig… próbáljuk meg újra. Martin miatt.
Hosszan néztem rá. A tekintetében fáradtság és számítás keveredett.
– Ezt korábban kellett volna átgondolnod – feleltem. – Most már magamért és a fiamért döntök.
Kiléptem az ajtón. A lépcsőházban Mária néni ült a földszinti lakás előtt.
– Kislányom, én leszedtem azokat a szégyenletes papírokat – mondta. – Ne hagyd magad. Tudom, kik ólálkodtak itt napok óta.
Megszorítottam a kezét, és hálásan megköszöntem.
Az utcán már felszakadozott a felhőzet. Ahogy a villamos felé sétáltam, mintha minden lépéssel könnyebb lett volna a mellkasom.
A tárgyalást november közepére tűzték ki. Az előttünk álló hetek telefonhívásokkal, iratmásolásokkal és álmatlan éjszakákkal teltek. Zoltán egyre ritkábban jött haza; többnyire az anyjánál aludt. Köztünk jeges csend feszült.
Martin igyekezett erős maradni. Csak néha kérdezte este:
– Anya, biztos minden rendben?
– Igen, minden a helyére kerül – feleltem mindig.
A tárgyalás napján hajnalban keltem. A zuhany alatt állva próbáltam lemosni magamról a feszültséget. Sötét szoknyát, világos blúzt vettem fel, a hajamat kontyba fogtam. A tükörben elszánt, kemény arc nézett vissza.
Katalin már a bíróság épülete előtt várt. Röviden eligazított: csak a tényekre szorítkozzak, ne hagyjam, hogy provokáljanak.
A tárgyalóterem zsúfolt volt. Az első sorban Erika ült, ünnepélyes külsővel, mellette Nikolett, vörösre sírt szemmel. Gábor a sapkáját gyűrögette. A másik oldalon Zoltán és az ügyvédje foglalt helyet.
Katalin precízen ismertette az öröklési iratokat, a végrendeletet, a tulajdoni lapot. Egyértelmű volt: a lakás az én kizárólagos tulajdonom.
Az ellenoldal azzal érvelt, hogy beleegyezésemmel költöztek be, sőt felújítást végeztek saját költségen. Amikor a bíró megkérdezte, adtam-e engedélyt, felálltam.
– Átmeneti ott-tartózkodásról volt szó – mondtam. – Felújításról soha. Amikor megláttam, hogy a bútorokat félretolták és a régi tapétát leszedték, azonnal tiltakoztam.
Nikolett közbevágott, de a bíró rendreutasította. Erika tanúként azt állította, hogy hallotta, amint azt mondom: „Csináljatok, amit akartok.” Ekkor Katalin jelezte, hogy hangfelvétel áll rendelkezésünkre.
A lejátszott beszélgetésből világosan kiderült: megtiltottam a bútorok áthelyezését és minden további átalakítást. A teremben feszültség támadt. Az ellenoldal ügyvédje tiltakozott, de a bíró figyelembe vette a felvételt.
Rövid szünet után megszületett az ítélet: Gábornak és Nikolettnek harminc napon belül el kell hagyniuk a lakást. A felújítás költségeire vonatkozó igényüket elutasították.
Nikolett sírni kezdett, Erika fenyegető szavakat vágott hozzám, de a bíró rászólt. Zoltán mozdulatlan maradt.
Odamentem hozzá.
– A jövő héten beadom a válókeresetet – mondtam csendesen. – Nem akarok háborút. Csak lezárást.
Keserűen felnevetett.
– Te beszélsz békéről?
– A saját tulajdonomat védtem. Te döntöttél.
Nem felelt. Én pedig kiléptem a teremből.
Otthon Martin az asztalnál várt.
– Sikerült? – kérdezte.
– Igen. Elköltöznek.
Elgondolkodott.
– És apa?
– Ő… másképp fog élni. De te velem maradsz.
Határozottan bólintott, és átölelt.
Néhány nappal később Katalin hívott. Figyelmeztetett, hogy Zoltán a közös lakás megosztását tervezi, sőt megpróbálta felvetni a nagymama lakásának ügyét is, de erre semmi jogalapja nincs.
Az ablak előtt állva néztem az első hulló hópelyheket.
Martin mellém lépett.
– Karácsonykor lesz fánk?
Elmosolyodtam.
– Lesz. Talán a dédimama lakásában állítjuk fel.
– Ott jó – felelte. – Olyan békés.
A hó lassan betakarta az utcát. Úgy éreztem, mintha valami új, tiszta fejezet kezdődne az életünkben. És most először hosszú idő után valóban hittem benne, hogy képes leszek megvédeni azt, ami a miénk.