A péntek esti levegőben narancshéj és terpentin illata keveredett. Annyira belém ivódott ez a szag – a hajamba, a kabátomba, még a táskám bőrébe is –, hogy a villamoson feltűnően arrébb húzódtak tőlem az emberek. Épp most adtam át egy munkát. Egy régi, magas belmagasságú polgári lakást Debrecen belvárosában, megrendelője egy olajipari vállalkozó felesége volt: végtelenül szeszélyes, ugyanakkor fizetőképes. Három hónapon át centiméterről centiméterre ellenőriztünk mindent, stukkót válogattunk, a párkányokra való tökéletes márványt kutattuk. Aznap végre aláírta az átvételi papírokat. Először hetek óta rendesen kaptam levegőt.
A sötét ablaküvegben megpillantottam a tükörképemet. Fáradtnak látszottam, de elégedettnek. Negyvenévesen még mindig úgy rohangálok a helyszínek között, mintha húsz lennék. Bár milyen húsz – a fiam, Martin, már a tizedik évét tapossa.
Otthon meglepetés fogadott. Zoltán a bejáratnál állt egy pezsgősüveggel a kezében. Nem az a megszokott, olcsó fajta volt, hanem arany címkés, drágább darab. A régi, kifakult melegítőjét viselte, amit évek óta könyörgök neki, hogy dobjon ki, és olyan szélesen vigyorgott, hogy a hátsó aranykoronái is kivillantak.
– Andrea! – nyomott puszit az arcomra, és kivette a kezemből a táskát. – Ma kötelező lazítanod. Ünneplünk!
Lehúztam a cipőmet, jólesően kinyújtóztattam az elgémberedett lábujjaimat.
– Ünneplünk? – mentem a konyha felé. – Nyerünk egy lakást a lottón?
Nevetett, de a hangjában volt valami erőltetett. Kibontotta a pezsgőt, a dugó a plafonnak csapódott, a hab egy része az asztalra fröccsent. Reflexből letöröltem.
– Figyelj – töltött a poharakba, majd elém tolta az egyiket. – Gábor bajban van.
Gábor, az öccse. Azonnal megfeszült bennem valami. Amikor Zoltán ezzel a névvel kezdett mondatot, abból ritkán lett jó.
– Mi történt?
– A házban, amit béreltek, szétrepedt a vízcső. A tulaj nem hajlandó javíttatni, az épületet lakhatatlannak nyilvánították, ki kell költözniük. Nikolett a gyerekekkel most egy rokonánál húzza meg magát, Gábor meg ide-oda csapódik. El tudod képzelni?
El tudtam. Nikolett állandóan elégedetlen volt, műszempillákkal, örökös „önkeresésben”, munka nélkül. A két gyerekük hangos, folyton taknyosnak tűnő apróság.
– Szegények – kortyoltam bele a túl édes pezsgőbe.
– Ugye? – lelkesedett fel Zoltán, és közelebb húzódott. – Csak egy-két hónapra kellene nekik valami. Amíg Gábor rendes állást talál, amíg új albérletet szereznek. Az összes pénzüket arra a házra költötték, most meg semmijük sincs.
Vártam, hogy kimondja.
– Andrea – fogta meg a kezem. – Ott van a nagymamád lakása. Üresen áll. Fel akartad újítani, de sosem jutott rá időd. Most viszont segíthetnénk. Lakjanak ott egy kicsit. Csak átmenetileg. Egy hónap, legfeljebb kettő.
A „nagymamád lakása” kifejezés úgy csapódott belém, mint egy hideg huzat. Az a kétszobás, régi polgári otthon a belváros szélén – magas mennyezet, tölgyfa ajtók. Nagymamám az ötvenes években kapta a gyártól. Ott nőttem fel. Káposztás pite illata, recsegő parketta, megsárgult könyvek az üveges szekrényben. Amikor öt éve meghalt, hetekig nem bírtam belépni. Később néha átmentem, csak hogy leüljek, és hallgassam a csendet. A felújítást mindig halogattam. Féltem, hogy ha leszedem a virágmintás tapétát, vele együtt valami belőle is eltűnik.
– Zoltán – mondtam halkan. – Az az én lakásom. A nagymamámé volt.
– Persze, hogy a tiéd! – bólogatott. – De mi házasok vagyunk. Nem elajándékozni akarom, csak befogadni őket kicsit. Család vagyunk, nem?
A „család” szót gyakran használta. De valahogy mindig az ő rokonságát jelentette. Az én anyám rég meghalt, apám gyerekkoromban eltűnt, nagymamám nevelt fel. Nekem a család Martin volt. És az emlékek.
– Nem akarom, hogy ott lakjanak – feleltem.
Az arca megkeményedett.
– Hogyhogy nem akarod?
– Nem.
– Az utcára kerülnek a gyerekek, te meg a négy falat féltesz? – csattant fel. – Szégyelld magad!
– Nem az én gyerekeim.
– De az unokaöcsém és unokahúgom! – emelte fel a hangját. – Tizenöt éve együtt élünk, és még mindig enyém-tied játékot játszol?
Aztán kimondta azt a mondatot, ami mindig a legjobban fájt:
– Ha én nem lennék, egyedül maradtál volna a gyerekeddel. Ki kellett volna neked egy „csomaggal”?
Martinról így beszélni… ökölbe szorult a kezem.
A telefon ekkor megszólalt. Erika, az anyósa hívta. Hallottam, ahogy Zoltán biztosítja: megoldja, ne aggódjon, Gáborék már készülhetnek.
Visszajött, és újra győzködni kezdett. Az anyja szíve, a család becsülete, a közös jövőnk. Végül csak annyit mondtam:
– Gondolkodom rajta.
Azonnal megkönnyebbült, mintha már igent mondtam volna.
Aznap este a fürdőszobában ülve jutott eszembe a temetés napja. Akkor Zoltán félhangosan megjegyezte: most már eladhatnánk a lakást, nagyobbat vehetnénk. Akkor a gyász számlájára írtam a mondatot. Most viszont világos lett: várt. Arra várt, hogy hozzáférjen.
Másnap hajnalban elmentem a lakásba. A levegő poros volt, mégis ismerős. Leültem a régi heverőre.
– Mit tegyek? – suttogtam.
Ekkor eszembe jutott a nagymamám utolsó üzenete. A komódban, a faragott doboz alatt találtam meg a lepecsételt borítékot. Benne egy levél és egy hivatalos papír. A levélben ez állt: a lakás az enyém, de bárkit – aki nem egyenesági leszármazottam – csak Katalin, a közjegyző beleegyezésével engedhetek be. És őt arra kérte, idegeneknek soha ne adjon jóváhagyást.
Háromszor olvastam el. Mintha a nagymamám a vállamra tette volna a kezét.
Este, amikor Zoltán megkérdezte:
– Döntöttél? Gáborék két nap múlva jönnének.
Ránéztem, és azt feleltem:
– Jöhetnek.
Felragyogott.
– Tudtam, hogy számíthatok rád!
– A kulcsot én adom át – tettem hozzá. – És megmondom, mihez nyúlhatnak.
Nem hitt nekem, de ez már nem számított. Volt a kezemben valami erősebb, mint az ő nyomása.
Két hét telt el. Dolgoztam, mintha menekülnék. Zoltán esténként Gáborral beszélt, nevetgéltek. A felszín nyugodt volt.
Egy szombaton, amikor Zoltán horgászni ment, elindultam a lakásba. Nem szóltam előre.
A kulcs nehezen fordult a zárban. Amikor beléptem, a régi almás-naftalinos illat helyett sült krumpli és erős, mesterséges légfrissítő csapta meg az orromat. A folyosón szétszórt cipők, kabátok lógtak a fogason.
A szobába érve megdermedtem.
A virágmintás tapéta eltűnt. Helyette olcsó, kék egyszarvús mintájú papír borította a falat, több helyen felhólyagosodva, illesztéseknél szétcsúszva. Az eredeti réteg cafatokban kandikált ki alóla.
A sarokban állt a régi kanapé – de már nem úgy, ahogy nagymamám hagyta. És ekkor vettem észre, hogy ez még csak a kezdet.