A sarokban álló kanapé – az a régi, magas támlájú darab, amelyen nagymamám esténként üldögélt, miközben a tévét nézte – most felismerhetetlen volt. Színes, olcsó műanyag játékok borították, némelyiknek hiányzott a kereke vagy a feje. A vitrines szekrény fényes polcain, ahol egykor a kristálypoharak sorakoztak katonás rendben, most műanyag tányérok hevertek, egy félig kiürült teásbögre, egy felbontott kekszes zacskó és egy hajlakkos flakon társaságában.
A kristálynak nyoma sem volt.
Oldalra fordítottam a fejem, és megláttam őket: a szoba egyik sarkában, kartondobozokba gyömöszölve hevertek. A kristálypoharak, a csiszolt tálak, és a porcelán pásztorfiú meg pásztorlány, amelyeket nagymamám még a háború utáni években szerzett csere útján. Mintha lomok lettek volna.
– Jaj, hát megérkezett!
Összerezzentem. A konyha felől Nikolett lépett elő. Köntös volt rajta, hajában csavarók, a festett vörös tincsek csúcsai kilógtak alóluk. Cigarettát tartott a kezében, és a hamut gondolkodás nélkül a linóleumra pöccintette.
– Nem számítottunk magára – mondta mézes mosollyal, de a tekintete éles volt és méricskélő. – Szólhatott volna előre, kicsit rendbe kaptam volna. Tudja, gyerekek mellett állandó a kupi.
– Hol vannak a tapétáim? – kérdeztem halkan.
– Ja, az? – legyintett, és újabb hamu hullott a padlóra. – Gondoltuk, felfrissítjük a szobát. Az a régi minta olyan komor volt. A gyerekeknek vidámság kell, nem? Imádják az unikornisokat. Akciósan vettem, fillérekért.
– Ki adott erre engedélyt?
Őszinte értetlenséggel nézett rám.
– Zoltán mondta, hogy itt most mi lakunk. Nem tulajdonosok, persze, de mégiscsak mi élünk benne. Akkor legyen már kényelmes. Nem idegenek vagyunk.
– És a tálaló? A tölgyfa szekrény? – éreztem, ahogy jeges szorítás fogja el a mellkasomat. – Ott állt a sarokban.
– Az a hatalmas, öreg darab? – fintorgott. – Kitettük az előszobába. Túl sok helyet foglalt. Gyerekfalat terveztünk oda, két ággyal. Azt a monstrumot meg majd Gábor elviszi a szülei telkére. Ott elfér.
Szó nélkül az előszobába mentem. A tálaló a bejárati ajtó mellé volt szorítva. Ajtajai tárva-nyitva, belsejében rongyok, újságpapírok, egy fél pár gumicsizma. A felső polcon, ahol nagymamám ünnepi étkészlete állt, most befőttesüvegek sorakoztak.
Végigsimítottam a sötétre pácolt fán. Ezt még a dédnagyanyám vásárolta részletre a harmincas években. Tömör tölgy, kézi munka. Gyerekkoromban mindig levendulaillat áradt a fiókjaiból.
– Ehhez nem nyúlhatnak – mondtam alig hallhatóan. – Ez családi örökség.
– Ugyan már – tárta szét a karját Nikolett. – Fa az fa. Öreg bútor, semmi extra. Néztünk modern szekrényeket, részletre is lehet kapni. Gábor szerint Zoltán segít majd.
– Zoltán nem fog segíteni. És nincs joga dönteni erről a lakásról. Ez az én tulajdonom.
Nikolett szája sarka megrándult.
– A magáé, persze. De hát rokonok vagyunk. Vagy az már nem számít? Kidobna minket az utcára?
– Ideiglenesen jöttek. Egy hónapra. Legfeljebb kettőre.
– Ideiglenesen is élni kell – felelte komoran. – Vagy azt szeretné, hogy a gyerekek romok között lakjanak? Mi a saját pénzünkből vettük a tapétát, festéket. Gábor még az előszobát is átfestette. Nem ingyen tettük.
– Nem kértem semmilyen felújítást.
– Szívességből csináltuk! – emelte fel a hangját. – Magáért is! És maga idejön veszekedni. Szégyen.
A gyerekek kiszaladtak a szobából. Egy ötévesforma kislány rózsaszín harisnyában, mögötte egy kisebb fiú maszatos kézzel.
– Anya, ki ez? – bújt a lány Nikolett mögé.
– Andrea néni – simogatta meg a fejét, de a tekintetét rajtam tartotta. – Csak benézett.
– A katonáim eltűntek az asztalról! – panaszkodott a kisfiú.
– Senki nem bántotta őket! – csattant fel Nikolett. – Menjetek játszani.
Amikor elrohantak, én ott maradtam az előszobában, a tálaló és a fogas közé szorulva, és a tehetetlen düh hullámokban tört rám. Rájuk, Zoltánra, magamra.
– A fényképalbumok hol vannak? – kérdeztem. – A vitrines szekrény alsó fiókjában voltak.
– Fogalmam sincs. Talán a dobozokban. Nem dobtunk ki semmit.
Visszamentem a szobába. A kristályos dobozok alatt, egy kabát alá csúszva megtaláltam az albumokat. Bőrkötésesek, vastag fekete lapokkal. Nagymamám fiatalon, fonott hajjal. Nagyapám egyenruhában. Anyám kislányként. Én a nagymamám ölében.
Az egyikből egy megsárgult boríték csúszott ki. Ráírva: „Andreának, amikor szüksége lesz rá.”
A szívem nagyot dobbant. Nem néztem bele, csak a zsebembe csúsztattam.
– Megtalálta? – kérdezte Nikolett az ajtóból.
– Igen. Ezeket elviszem.
– Vigye csak. Nekünk nem kellenek.
Felálltam, magamhoz szorítottam az albumokat. Nem magamat sajnáltam, hanem nagymamámat. Hogy az életét így kezelik.
– Figyeljen – mondtam határozottan. – A szobában semmihez nem nyúlhatnak. A tálalót visszateszik a helyére. És nincs több átalakítás az engedélyem nélkül.
– Most maga parancsol? – húzta fel a szemöldökét. – Mi itt lakunk.
– Nem szekrény. Emlék. És nem dönthetik el, mi marad és mi megy.
– Zoltán azt mondta, azt csinálhatunk, amit akarunk.
Ekkor megszólalt a telefonom. Erika hívott. Kinyomtam. Újra hívott. Megint elutasítottam. Üzenet érkezett: „Andrea, ne bántsd őket. Rendesen viselkedj. A család az első.”
Zsebre vágtam a készüléket.
– Anyósa? – kérdezte Nikolett. – Beszéltünk. Azt mondta, álljunk ki magunkért. Úgyis közös lesz a lakás előbb-utóbb.
– Micsoda?
– Hát Zoltán szerint… ha már a magáé, de házasok, akkor fele-fele. És Gábor testvér, neki is jár majd valami. Nem véletlenül költöztünk ide.
Levegő után kapkodtam. Tehát erről van szó.
– Ez a lakás örökség. Nem közös vagyon.
– Ügyvéd szerint az – vont vállat.
Ránéztem, és tudtam, hogy nem vele kell harcolnom.
Kimentem, becsaptam az ajtót. A lépcsőházban a falnak támaszkodtam. A kezemben az albumok súlya húzott lefelé.
Otthon felbontottam a borítékot. Egy régi fénykép és egy levél volt benne. A levélben nagymamám egy régi barátnő címét adta meg – egy közjegyző családját Debrecenben. „Ha valaha védened kell a lakást, keresd őket. Nem vagy egyedül.”
Háromszor olvastam el.
Este Zoltán vidáman érkezett haza, horgászszagúan, italtól kipirultan.
– Hallottam, voltál náluk – mondta könnyedén. – Miért kell balhézni? Szép lett a tapéta.
– Ez az én lakásom.
– De mi család vagyunk. Minden közös.
Elment zuhanyozni, fütyörészve. Én a konyhában ültem, és idegennek láttam.
Elhatároztam: hétfőn felkeresem a közjegyzőt. Addig úgy teszek, mintha minden rendben lenne.
Martin kijött a szobájából.
– Anya, apa azt mondta, eladjuk a lakást, és veszünk egy nagyobbat. Igaz?
– Nem tudom – öleltem át. – Még nem.
– Gábor bácsi azt ígérte, lesz saját szobám.
– Nem költözünk sehova – feleltem határozottan.
Kétkedve nézett rám, de nem vitatkozott.
Az este lassan sötétbe fordult. Elképzeltem, ahogy nagymamám régi konyhájában most Nikolett vacsorát melegít, a gyerekek rohangálnak a kézzel szőtt szőnyegeken. És ők azt hiszik, egyedül vannak.
Megérintettem a dobozt, amelyben a végrendelet és a levél feküdt. Holnap új nap kezdődik. Új játszma.
A szombat feszülten indult. Erika félóránként telefonált, Zoltán idegesen rohangált, Martin duzzogott. Délutánra a levegő vibrált.
– Andrea, vegyél fel valami csinosat – szólt be Zoltán a hálóba. – Anyám örülne.
Felvettem egy sötétkék ruhát.
A vendégek ötre érkeztek. Gáborék elsőként. Nikolett csillogó ruhában, a gyerekek sáros cipőben rohantak be.
Erika pontosan hatkor jelent meg, ünnepélyesen.
Az asztal roskadozott. Nikolett süteményt hozott, mindenki dicsérte. Én alig ettem.
Torta, pezsgő, zene. Tánc.
Aztán Zoltán poharat emelt.
– A családra! – kiáltotta. – És arra, hogy összetartunk! Gáborék nehéz helyzetbe kerültek, de mi segítettünk. Andrea nagylelkű volt, befogadta őket a nagymama lakásába.
Mindenki rám nézett.
– És rájöttünk – folytatta –, hogy nem lenne szép őket onnan elküldeni. Mi ketten úgyis elférünk kisebb helyen. Eladjuk a mi lakásunkat, veszünk egy nagyobbat mindenkinek. A nagymama lakása pedig marad Gáboréknak. Így igazságos. Családon belül marad.
– Így van! – tapsolt Nikolett.
Erika meghatottan törölgette a szemét.
– Az igazságra! – emelte fel a poharát Zoltán.
A vendégek csatlakoztak.
Én a konyhaajtóban álltam, és a férjemet néztem. A boldog, lelkes arcát. Azt az embert, akiről most már biztosan tudtam, hogy nem mellettem áll, hanem velem szemben.