…boldog, lelkes arca. Annak az embernek az arca, akiről ekkorra már pontosan tudtam: nem mellettem áll, hanem ellenem.
A tekintetem végigsiklott a társaságon. Erikán, aki már gondolatban berendezkedett az új, tágas lakásban. Nikoletten, aki úgy viselkedett, mintha a nagymama falai eleve őt illetnék. Gáboron, aki még mit sem sejtett abból, mi készül.
Lassan az asztal szélére tettem a tányért, amit addig görcsösen szorongattam. A tenyeremet végighúztam a kötényemen, aztán levettem, felakasztottam a helyére. Mély levegőt vettem, és beléptem a nappaliba.
A beszélgetés zaja elhalt, ahogy észrevettek. Zoltán felém fordult, mosolygott, és közelebb lépett.
– Gyere ide, Andrea, hadd adjak egy puszit! Okos asszony vagy, hogy belementél.
Két lépésnyire megálltam tőle. A szemébe néztem. Most vette észre, hogy nem mosolygok.
– Mi az? – kérdezte bizonytalanul. – Mi történt?
– Túl messzire mentél – mondtam halkan, de a hirtelen beálló csendben minden szó élesen csengett. – Olyasmiről döntöttél, ami nem a tiéd. És nem is lesz az soha.
Zoltán arca megdermedt, a mosoly lehervadt.
– Andrea, miről beszélsz? Megbeszéltük…
– Nem beszéltünk meg semmit – vágtam közbe. – Azt mondtad, legfeljebb egy-két hónap. Megesküdtél, hogy elköltöznek. Közben pedig már azon gondolkodtál, hogyan szerezd meg a lakásomat. Azt hitted, csendben maradok? Hogy nyelek egyet, és kész?
Erika felállt az asztaltól.
– Andrea, ne itt csináld a jelenetet. Majd otthon megbeszélitek.
– Itt fogjuk megbeszélni, Erika – feleltem. – A fiad is itt, mindenki előtt jelentette be a döntését. Pont azért, hogy ne merjek ellentmondani. Hogy úgy tűnjön, egyetértek.
– Ugyan már! – csattant fel Zoltán. – A családért teszem! Érted is! Hogy mindenkinek jobb legyen!
– Nekem eddig is jó volt. Amíg el nem döntötted, hogy ami az enyém, az automatikusan a tiéd. Meg a testvéredé. Meg az anyádé.
– Andrea! – emelte fel a hangját Erika. – Gábornak gyerekei vannak! Az utcára küldenéd őket?
– Gábor felnőtt férfi – fordultam felé. – Oldja meg a saját családját. Tizenöt éve nem képes eltartani őket, mindig a bátyja mögé bújik. A bátyja pedig – böktem Zoltán felé – más tulajdonát osztogatja, de a saját erejéből semmit nem teremt.
Zoltán elsápadt.
– Hogy beszélsz velem? A férjed vagyok!
– Férj? – nevettem fel keserűen. – Te inkább albérlő vagy. Tizenöt éve az én lakásomban élsz, az én pénzemen eszel, az én dolgaimat használod, és közben még hálát vársz, amiért elvettél egy „vénlányt gyerekkel”.
A levegő megfagyott. A gyerekek is elhallgattak. Martin tágra nyílt szemmel figyelt. Bántott, hogy hallja, de már nem tudtam visszafogni magam.
– Költözzetek ki a lakásomból – fordultam Nikolett és Gábor felé. – Mindannyian. Még ma. Holnap reggelre ne maradjon ott semmi belőletek.
– Nem megyünk! – pattant fel Nikolett. – Jogunk van ott lakni! Zoltán engedélyt adott!
– Zoltán ott senki – feleltem hidegen. – A lakás az én nevemen van. Ha kell, bíróságon, végrehajtóval intézem. De mennetek kell.
Erika megragadta a karomat.
– Eszednél vagy? Mindenki néz! Megszégyeníted magad!
– Nem én szégyenítettem meg magam – rántottam ki a kezem. – Hanem ti. Tizenöt éve játszottátok a szerető családot, miközben csak arra vártatok, mikor kerül a nagymama lakása a kezetekbe. Hát nem úgy lett, ahogy számítottátok.
Sarkon fordultam, bementem a hálószobába, és becsuktam az ajtót. Kint kiabálás, sírás, zúgolódás. Leültem az ágyra, és a falat bámultam.
Egy perc sem telt el, Zoltán berontott.
– Megőrültél? – sziszegte. – Fogalmad van, mit csináltál? Anyám sír, Gábor kiborult, Nikolett pakol, az egész ház erről beszél!
– Pakoljon csak.
– Adj még egy hónapot! Kettőt! Esküszöm, elmennek!
– Sok mindenre megesküdtél már – néztem rá. – Hogy szeretsz. Hogy Martin olyan neked, mintha a sajátod lenne. Hogy egy csapat vagyunk. Egyik sem volt igaz.
– De igen!
– Nem. A család nem arról szól, hogy valaki fejőstehénnek használja a másikat. Én tizenöt évig tartottalak el. Mit kaptam cserébe?
Egy lépést hátrált. A szemében először láttam bizonytalanságot.
– Megbánod – mondta halkan. – Nélkülem senki vagy. Ki kell neked egy nő gyerekkel?
– Majd meglátjuk. Most menj ki.
Kiment. Az ajtók csapódtak, a hangok lassan elhaltak. A lakásra csend borult.
Martin óvatosan kopogott.
– Anya… bejöhetek?
Magamhoz öleltem.
– Most mi lesz? – kérdezte halkan. – Egyedül maradunk?
– Nem egyedül. Ketten.
– Apa elmegy?
– Nem tudom.
– Ha elmegy, boldogulunk?
– Persze – csókoltam meg a haját. – Mindig boldogulunk.
Kis hallgatás után megszólalt:
– Tudod, én nem nagyon szeretem őt. Ritkán figyel rám. Mindig Gáborral meg Erikával foglalkozik.
Összeszorult a torkom.
– Sajnálom, hogy így alakult.
– Nem te tehetsz róla – vont vállat. – Erika néni mindig azt mondta, te teszed boldogtalanná apát. De ha rossz lennél, nem szeretnél ennyire.
– Szeretlek – suttogtam.
Később, amikor elaludt, elővettem a nagymama levelét, végigsimítottam a sorain, majd felhívtam Katalint.
– Jó estét… a nagymamám adta meg a számát. Szükségem van a segítségére.
Nyugodt hang válaszolt.
– Emlékszem rá. Jöjjön be reggel, hozza az iratokat. Megoldjuk.
Hétfőn szürke ég és szemerkélő eső fogadott. Martint iskolába indítottam. Zoltán hallgatag volt; a hétvégi jelenet óta alig szólt hozzám.
Katalin irodája egy régi belvárosi házban volt. A levegőben régi papírok illata keveredett a bútorfényével. Az idős közjegyző figyelmesen végighallgatott.
– A nagymamája előrelátó volt – mondta végül. – A lakás kizárólag az ön tulajdona. Senkinek nincs rá igénye. Ha nem mennek el, jogi úton lépünk.
Hivatalos felszólítást fogalmaztunk. Egy hónap önkéntes kiköltözésre. Utána per.
Amikor hazaértem, Zoltán a konyhában ült.
– Beszéljünk – mondta.
– Miről?
– Rólunk.
– Te már döntöttél rólunk szombaton.
Vitatkoztunk. Ő az anyját védte, én a határaimat. A végén csak ennyit mondott:
– Nem ilyennek ismertelek.
– Én sem téged.
Este Erika hívott. Előbb mézes-mázos hangon, aztán fenyegetőzve. Letettem.
Két nappal később Nikolett megjelent a munkahelyemen egy kartontáblával: „Ne tedd utcára a gyerekeket!” Kollégák bámultak. A biztonságiak végül kikísérték.
Aznap este a lépcsőházban egy papír fogadott az ajtómon: „Itt lakik az a nő, aki gyerekeket tesz hajléktalanná.”
Letéptem. Bent Zoltán a tévét nézte.
– Ez a ti művetek? – dobtam elé a cetlit.
Vállat vont.
– Nikolett legalább kiáll a családjáért.
– Ez zaklatás! Martin is láthatja!
– Akkor ne tegyél olyat, ami miatt ujjal mutogatnak.
A düh bennem forrt.
– Inkább elviselem a pletykát, mint hogy hagyjam, hogy kiforgassatok a saját otthonomból.
Zoltán elfordult a képernyő felé.
– Majd meglátjuk, ki bírja tovább – mondta hidegen.
A nappaliban vibrált a feszültség. Tudtam, hogy ez még csak a kezdet, és a következő lépésük sem lesz kíméletes.