A kicsengés még egyszer felhangzott, aztán végre kattant a vonal.
— Halló? Apa, szia… most épp nem alkalmas, dolgozom… — Gábor hangja türelmetlen volt, sietős.
István nem kiabált. A hangja mélyen, súlyosan csengett.
— Hol vagy?
— Hogyhogy hol? A munkahelyemen. Mi történt?
— Eszternél vagyunk. Anyáddal együtt jöttünk.
A túloldalon csend támadt. Eszter szinte látta maga előtt, ahogy Gábor arca elsápad, a tekintete kapkodva keresi a kiutat.
— Értem… és… hogy vagytok ott?
— Gyere ide. Most azonnal.
— Apa, ez nem megy. Egy órán belül tárgyalásom van egy ügyféllel…
— Azt mondtam, gyere ide. Nézz a szemébe annak a nőnek, akit faképnél hagytál. Nézz a lányod szemébe.
— Apa, ez bonyolult. Te ezt nem érted. Eszterrel egyszerűen… nem passzolunk. Van ilyen.
István hangja ekkor megemelkedett.
— Nem passzoltok? Még annyi tisztesség sem volt benned, hogy a szemébe mondd. Lopva vitted el a holmidat, mint valami tolvaj. Másfél hónapig hitegettél minket. Ezt nevezed te annak, hogy „nem passzoltok”?
— Nem akartalak titeket felzaklatni…
István rekedten felnevetett, de nem volt benne vidámság.
— Nem akartál felzaklatni? Anyád alig épült fel a műtétből, majdnem sírba küldted ezzel az egésszel. És te azzal jössz, hogy kímélni akartál minket?
Erzsébet hangtalanul sírt, a kardigánja ujjával törölgette a szemét. Eszter mozdulatlanul ült, mintha gyökeret vert volna a széke.
— Apa, majd később visszahívlak, jó? Tényleg nem alkalmas most…
— Figyelj rám — vágott közbe István. Látszott rajta, mennyire nehezen tartja magát. — Elveszítettél egy rendes asszonyt. Ez a te szégyened, nem az övé. Ő neveli a gyerekedet, dolgozik, viszi a háztartást a hátán. Te pedig elszaladtál valakihez… — legyintett. — Amíg nem látom, hogy férfiként viselkedsz, ne keress. Tőlem ne várj segítséget. A nyaraló eladásából befolyt pénzből sem kapsz egy fillért sem. Inkább a unokámra költöm, mint a te haszontalan kívánságaidra. Ennyi.
Azzal bontotta a vonalat, és lassan letette a telefont az asztalra. Az arca kemény volt, akár egy bíróé, aki ítéletet hirdetett.
Sűrű csend telepedett a konyhára. Csak a hűtő egyhangú zúgása és a falióra ketyegése hallatszott.
— Eszterkém… — emelte fel könnyes tekintetét Erzsébet. — Bocsáss meg nekünk. A fiunk miatt. És kérlek, ne haragudj ránk.
Eszter nem tudott azonnal felelni. Gombóc szorította a torkát.
— Mi nagyon szeretjük Lillát — folytatta az anyós remegő hangon. — Reméljük, nem zársz ki minket az életetekből. Ami köztetek történt, az a ti dolgotok. Nekünk, öregeknek nem kell sok. Csak hadd lássuk a kislányt, és ha tudunk, segítsünk…
— Erzsébet — szólalt meg végül Eszter halkan. — Természetesen jöhetnek. Örülök, ha jönnek.
Az asszony felzokogott, és az asztalon áthajolva magához ölelte Esztert, közben véletlenül fellökte a sótartót.
István az ablaknál állt, majd lassan visszafordult.
— Jó asszony vagy, Eszter. Erős. Másfél hónapig hallgattál, nem panaszkodtál, nem uszítottál ellenünk. Ez sokat mond. Felneveled a lányodat. A fiam pedig… — nem fejezte be, csak legyintett.
Késő délután indultak haza. Erzsébet a hűtőben hagyta a sütemény maradékát és egy üveg savanyúságot, amit magával hozott. István az ajtóban esetlenül megszorította Eszter vállát.
— Ha bármi van, hívj. Amiben tudunk, melletted állunk.
Eszter bólintott. Az ajtó bezárult mögöttük.
Néhány pillanatig mozdulatlanul állt az előszobában. A falnál az üres fogas. Lilla rózsaszín cipői. Az ő kabátja. És semmi más.
Ötkor ment a kislányért az óvodába. Lilla vidáman szaladt felé, kezében egy gyurmából formázott sünit szorongatva.
— Anya, nézd, mit csináltam! A nagyiék még nálunk vannak?
— Elutaztak, kincsem. De megígérték, hogy hamarosan megint jönnek.
— Tényleg hamar?
— Igen, hamar.
Hazafelé az udvaron keresztül mentek. Lilla nevetve ugrált át a pocsolyákon, és lelkesen mesélt a süniről. Eszter a meleg kis kezet fogta, és egyszer csak ráeszmélt: a súly, amit másfél hónapja cipelt, eltűnt a mellkasáról. Nem ő hazudott. Nem ő árult el senkit. Nincs miért szégyenkeznie.
Annyira rettegett ettől a beszélgetéstől. A szemrehányásoktól, a vádtól, a botránytól. Ehelyett támogatást kapott. Azoktól, akik akár a fiuk mellé is állhattak volna — de az igazságot választották.
Lilla megrántotta a kezét.
— Anya, min mosolyogsz?
Eszter csak ekkor vette észre, hogy valóban mosolyog. Talán először hosszú idő óta.
— Semmin, kicsim. Csak szép napunk van.
Lesznek még nehéz esték. Álmatlan éjszakák. Kérdések az apjáról. Papírok, hivatalos ügyek, talán bíróság is. De az mind később jön.
Most az októberi ég borult föléjük, csillogtak a tócsák a lábuk alatt, és a lánya ujjai szorosan kapaszkodtak az övébe. És Eszter biztosan érezte: a legnehezebb részen már túl van.
Meg fogja oldani. Ebben most először teljesen bizonyos volt.