Akkor még magyarázatokat keresett. Azt hajtogatta magának, hogy biztosan csak egy ügyfél volt. Az emberek megölelik egymást, ha sikerül eladni vagy megvenni egy lakást. Örülnek, ünnepelnek — ebben nincs semmi különös.
Aztán egy este nem jött haza aludni. Éjjel egykor telefonált: „Elhúzódott a munka, Andrásnál alszom.” Másnap úgy lépett be az ajtón, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Egy hét múlva megint eltűnt egy éjszakára. Utána pedig két teljes napra felszívódott. A mobilja ki volt kapcsolva. Eszter végighívta az összes közös ismerőst, már majdnem a rendőrséget is értesítette.
A harmadik napon végül ő jelentkezett.
„Eszter, ne haragudj. Van valaki más. Így alakult.”
A holmiját akkor vitte el, amikor ő dolgozott. Amikor Eszter este belépett a lakásba, az előszobában valami furcsa üresség fogadta. A gardrób félig kongott az ürességtől. A fürdőszobában a polca csupaszon maradt. Még a „Világ legjobb apukája” feliratú bögrét is elvitte, amit Lillával ajándékoztak neki apák napján.
Eszter hosszú percekig állt mozdulatlanul az előszobában, egyik kezével a falnak támaszkodva. Könny nem jött. Csak nézte az üres fogast, és képtelen volt beljebb lépni, mintha a lakás hirtelen idegenné vált volna.
A fal túloldaláról Erzsébet halk, aggodalmas hangja szűrődött át:
— István, nincsenek itt a ruhái. A szekrény majdnem üres. Én láttam.
— Csendesebben — felelte a férfi tompán. — Holnap beszélünk róla.
Eszter összeszorította az állkapcsát. Holnap elviszi Lillát az óvodába, és mindent elmond. Nyugodtan, higgadtan. Orvos, hozzászokott a nehéz mondatokhoz. Az anyósa szívbeteg, nem lehet hirtelen sokkot okozni. Az apósa indulatos természetű, előtte pedig nem akar jelenetet a gyerek előtt.
Holnap. Majd holnap.
István hangja ezúttal erősebben csengett át a falon:
— Mondtam én, Erzsébet, hogy itt valami nincs rendben.
Reggel Lilla szuszogása ébresztette, a kislány szinte a fülébe lélegzett. Odakint még csak pirkadt. A lakásban friss kávé illata terjengett — a nagyszülők már talpon voltak.
Eszter még feküdt egy percig, a plafont bámulva. Ma. Ma nem halogathatja tovább. Előbb óvoda, aztán beszélni fog velük.
A konyhában Erzsébet sürgött-forgott. A tegnapi süteményt szeletelte, a tűzhelyen sercegett valami.
— Jó reggelt, Eszterkém. Ülj le, készítettem neked rántottát.
— Köszönöm, én általában nem reggelizem…
— Ugyan már! Nézz csak magadra, mennyire lefogytál. Leülsz és eszel.
Nem maradt ereje vitatkozni. Helyet foglalt. A rántotta könnyű és illatos volt, tele apróra vágott zöldfűszerrel — Erzsébet mindig remekül főzött. Régebben, amikor Gáborral hétvégente meglátogatták a szüleit, Eszter rendre felszedett néhány kilót a bőséges ebédek és vacsorák után.
Régebben.
Lillát gyorsan összekészítette: harisnya, ruha, két copf. A kislány lelkesen mesélt egy álmáról, amelyben sárkány hátán repült, és észre sem vette az anyja feszült arcvonásait.
— Nem leszek sokáig — mondta Eszter az előszobában. — Az óvoda közel van, negyedóra az egész.
István a fotelből bólintott, tekintetét le sem véve a telefonjáról. Erzsébet mosolyogva integetett.
— Szia, kincsem! Estére sütök neked palacsintát!
Odakint csípős, októberi levegő csapta meg Eszter arcát. A járdát nedves levelek borították, az ég szürke volt és alacsony. Lilla pocsolyáról pocsolyára ugrált, húzta maga után az anyját.
Az óvoda kapujában összefutottak Katalin nénivel.
— Szervusz, Lilla! Ma nem apu hozott?
A kérdés úgy érte Esztert, mint egy hirtelen ütés.
— Dolgozik — felelte gyorsan, és szinte beterelte a gyereket az ajtón.
Visszafelé lassan lépkedett. Húzta az időt. A zsebében megremegett a telefon: Nóra hívta.
— Szia, mi van veled? Eltűntél — szólt bele a barátnője.
— Itt vagyok… — habozott Eszter. — Gábor szülei megérkeztek.
— Tessék? És elmondtad nekik?
— Még nem.
— Eszter, komolyan? Idejönnek a fiukhoz, aki nincs is itt, te pedig hallgatsz?
— Tegnap Lilla miatt nem akartam. És Erzsébet nemrég szívműtéten esett át, féltem…
— Meddig akarod ezt húzni?
— Most megyek haza, és beszélek velük. Lilla már az oviban van.
— Rendben. Hívj utána.
Eszter zsebre tette a telefont, és megszaporázta a lépteit. Elég volt a halogatásból. Felnőtt nő, orvos — nap mint nap közöl nehéz híreket. Ezt is képes lesz kimondani.
Amikor hazaért, István nem volt ott.
— Elszaladt a boltba — magyarázta Erzsébet. — Kenyeret és tejfölt vesz, meg azt mondta, ebédre hoz valami tésztát is.
Eszter bólintott, majd a fürdőszobába ment. A tükörből sápadt arc nézett vissza rá. Karikás szemek, kiélesedett arccsontok. Az elmúlt másfél hónap alatt annyit fogyott, hogy a ruhái lógtak rajta.
Körülbelül húsz perc múlva István lépett be egy szatyorral a kezében. Kenyér, tejföl, egy csomag mirelit tészta, egy üveg olaj.
— Milyen kényelmes, hogy itt van a bolt az udvarban — jegyezte meg, miközben kipakolt. — Nálunk három utcát is gyalogolni kell a legközelebbiig.
Erzsébet már tette is fel a vizet a tűzhelyre, készülődve az ebédhez, Eszter pedig érezte, hogy a pillanat, amitől reggel óta tart, vészesen közeleg.