„Gábor merre van?” kérdezte István, mintha gyomorszájon vágta volna Esztert

Váratlan, nyomasztó vendégsereg derékba törte esti békét.
Történetek

Az ebéd hamarosan rotyogni kezdett a tűzhelyen. Erzsébet gondosan megterített: tányérok kerültek az asztalra, kanalak melléjük, a kenyeret felszeletelte, minden mozdulatában ott volt a megszokás nyugalma. Olyan volt az egész, mint bármelyik vasárnapi családi étkezés régen.

Leültek. A tányérokból felszálló gőz elhomályosította egy pillanatra Eszter tekintetét, Erzsébet pedig közelebb tolta hozzá a tejfölt.

— Egyél csak, kislányom. Biztos nincs időd rendesen főzni magadra, egész nap rohansz.

— Igen — motyogta Eszter, és a villájával szétnyomott egy darab tésztát anélkül, hogy beleharapott volna.

István a teáját kavargatta.

— Na és a munkahelyeden mi újság? A gyerekek nem túl vadak? — kérdezte, mintha valóban csak érdeklődne.

— Néha harapnak — próbált mosolyogni Eszter. — Tegnap például az egyik kisfiú különösen elszánt volt.

— Nem könnyű hivatás — sóhajtott Erzsébet. — Egész nap talpon, nyűgös gyerekek között.

A beszélgetés elhalt. Csak az óra egyhangú kattogása töltötte be a konyhát, meg István csészéjének halk koccanása az alátéten.

Erzsébet végül letette a kanalat, és hosszasan Eszterre nézett. Nem szemrehányóan, inkább súlyosan.

— Eszter… meddig akarod még titkolni? Tudjuk, mi történt.

A villa megfeszült Eszter ujjai között.

— Tudják?

— Igen.

— És egész este, meg ma reggel is hallgattak?

— Azt vártuk, hogy magadtól mondod el — fonta össze kezét az asztalon Erzsébet. — Hátha elmagyarázod, mi zajlik itt.

István hátradőlt a széken, és halkan felhorkant.

— Mit kell ezen magyarázni? Nyilván addig rágta a fülét, amíg elment.

Eszter lassan felé fordította a fejét, de nem szólt.

— Gábor nem az a fajta, aki ok nélkül lép le — folytatta az após. — Ismerem a fiamat. Ha elment, annak oka volt. Valamiért odáig jutott.

Erzsébet bólintott.

— Minket hívogatott, azt mondta, minden rendben. Erre idejövünk, a szekrény kong az ürességtől. Te meg egy szót sem szólsz. Talán szégyelled?

A szó beléhasított. Szégyen. Mintha ő csinált volna valamit.

Másfél hónapja cipelte magában a történteket. Dolgozott, Márkot óvodába vitte, vacsorát főzött, a munkahelyén kedves maradt. Egyszer sem omlott össze a fia előtt, nem sírt a kollégái előtt. Mindent magába zárt.

Most pedig itt ül, és azt hallgatja: „elűzted”, „miattad ment el”, „szégyen”.

— Tehát én vagyok a hibás — mondta halkan.

— Ki más? — tárta szét a karját István. — Gábor rendes, dolgos ember. Gondoskodott a családjáról. A férfiak nem csak úgy eltűnnek.

Eszter letette a villát. Nem csapta le, csak óvatosan az asztalra helyezte, mintha attól félne, hogy egy hangos mozdulat mindent szétrobbant.

— Tudni akarják, mi történt? Rendben. Elmondom.

Hangja tárgyilagos volt, szinte száraz. Olyan, mint amikor a rendelőben egy aggódó szülőnek magyarázza, miért kell gyökérkezelés a gyereknek. Tények, érzelem nélkül.

Elmondta, hogyan maradt bent egyre tovább „lakásbemutatások” miatt. Hogyan fordította el a telefonját, ha üzenet érkezett. Hogy egyszer nem jött haza éjszakára, aztán még egyszer, végül két napig elérhetetlen volt. Hogy majdnem bejelentést tett, mert azt hitte, baleset érte. Aztán felhívta, és közölte: „Van valakim. Sajnálom. Így alakult.”

— A ruháit akkor vitte el, amikor dolgoztam — mondta Eszter, és a terítő mintáját nézte. — Hazajöttem, a szekrény üres volt. Egy cetlit sem hagyott.

Erzsébet arca elsápadt, keze a torkához kapott.

— Istenem…

— Honnan tudták meg? — kérdezte Eszter csendesen.

Az idős házaspár összenézett.

— A szomszédunk, Judit, átutazóban volt Győrben a lányánál — kezdte Erzsébet. — Ott lakik az új lakóparkban. És többször látta Gábort. Egy nővel. Először azt hitte, ügyfél. Aztán látta, hogy kézen fogva mennek, és a fiad apja a fülébe súg valamit.

— Felhívtuk — tette hozzá István rekedten. — Azt mondta, ostobaság, csak munka. Ne képzelődjünk. De már nem hittünk neki. Ezért jöttünk.

Eszter bólintott.

— Másfél hónapja történt — suttogta. — Nem azért nem szóltam, mert szégyelltem. Hanem mert ezt neki kellett volna elmondania. Nem nekem.

István állkapcsa megfeszült. Az ablak felé nézett, ujjai az asztal szélére kulcsolódtak, az erek kidagadtak a kézfején.

— Minket közben hetente hívott — mondta tompán. — Minden rendben, anya. Sok a munka, apa. Nyáron megyünk a Balatonra. Hazudott. A szemünkbe.

Hirtelen felállt, a szék lába élesen csikordult a padlón.

— Erzsi, add ide a telefonomat.

— István, talán most ne… tudod, a vérnyomásod…

— A telefont.

Erzsébet a táskájából elővette a régi, nyomógombos készüléket, és a férje kezébe adta. István remegő ujjal pötyögte be a számot, majd a füléhez emelte. A hívás kicsengése betöltötte a konyha csendjét, élesen és könyörtelenül.

A cikk folytatása

Sorsfordulók