A következő pillanatban megcsörrent a telefonom a kabátzsebemben. A kijelzőn a cégünk vezérigazgatójának neve villogott. Gondolkodás nélkül kinyomtam a hívást. Ez az este minden volt, csak nem alkalmas munkaügyi egyeztetésre.
– Elnézést – mondtam higgadtan. – A főnököm keresett. De már régen vége a munkaidőmnek, ráér holnap.
Vivien szeme elkerekedett, mintha valami szentségtörést követtem volna el.
– Te egyszerűen nem veszed fel, ha a főnököd hív? – kérdezte hitetlenkedve. – Tudod, hogy ezért akár ki is rúghatnak?
– Ugyan miért tennék? – néztem rá értetlenül. – A szerződésemben világosan benne van, hogy este hat után nem vagyok köteles munkahelyi hívásokat fogadni.
– Te még a munkaszerződésedet is átolvastad? – vonta fel a szemöldökét gúnyosan. – Jogász vagy talán?
– Nem. Csak szokásom elolvasni, amit aláírok. Önök nem így tesznek?
Néhány másodpercig némán figyelt, mintha próbálná eldönteni, gúnyolódom-e. Aztán keskeny mosoly jelent meg az arcán.
– Majd ha egyszer igazán komoly pozícióba kerülsz, rájössz, hogy a karrierhez áldozat kell. Néha a magánélet rovására is. De persze ez még nem a te szinted.
Ekkor éreztem először, hogy bennem is megfeszül valami. Más dolog tréfából eljátszani a szerény vidéki lányt, és megint más vég nélkül hallgatni valakit, aki a férje vagyonát saját érdemeként hordja körbe.
Lassan, tudatosan változtattam a hangomon. Eltűnt belőle minden bizonytalanság.
– Tudja mit, Vivien? Beszéljünk őszintén. Felnőtt emberek vagyunk.
Gergő azonnal megmerevedett a fotelben. Érezte a váltást.
– Az egész estét azzal töltötte, hogy felsorolta, mennyibe került a lakásuk, a táskája, a férje törökországi szállodái. Százmilliós ingatlan, négyszázezres designer darab, luxusutak. És tudja, mire jutottam? Hogy a számokon kívül semmit nem tudtam meg magáról.
– Nem értem, mire célozgatsz – ráncolta a homlokát.
– Arra, hogy egyetlen valódi történetet sem mesélt. Nem beszélt arról, milyen élmény volt új országba költözni, mit szeret ott igazán, mi inspirálja, mitől boldog. Csak árak, összegek, címkék. Mintha az egész élet egy kirakat lenne.
Réka hirtelen kihúzta magát a széken.
– Figyelj ide, kislány…
– Nem, inkább ön figyeljen – vágtam közbe határozottan. – Ki akart oktatni engem, miközben minden, amire hivatkozik, a férje érdeme. A hotelek az övéi, a pénz az övé, még a lakás is az ő nevén van. Mi az, ami kizárólag az ön teljesítménye? Az a művészettörténeti tanfolyam, amit szintén a férje fizetett?
Vivien arca lassan vörösödni kezdett.
– Hogy merészelsz így beszélni velem? Tudod egyáltalán, ki vagyok?
– Pontosan tudom – feleltem nyugodtan. – Valaki, aki azt hiszi, hogy a bankszámla egyenlege feljogosítja arra, hogy másokat lenézzen. Aki az embereket árcédulák alapján méri.
– És te ki vagy, hogy ítélkezz felettem? – pattant fel. – Egy titkárnő havi kétszázötvenezer forintos fizetéssel!
– Ez most valóban számít? – én is felálltam, és a szemébe néztem. – Egyetlen kérdést sem tett fel ma este arról, hogy a testvére boldog-e, hogy mit szeret csinálni, mi tölti ki az életét. Engem sem kérdezett semmiről. Nem érdekelte, honnan jöttem, van-e családom, mik a céljaim. Csak azt akarta bizonyítani, hogy nem vagyok elég jó Gergőhöz. Tévedek?
Gergő döbbenten nézett hol rám, hol a nővérére.
– Tudja, mi a legszomorúbb? – folytattam csendesebben. – Az, hogy a milliói bennem semmiféle tiszteletet nem ébresztettek. A pénz önmagában puszta szám. Az számít, hogyan bánunk másokkal, tudunk-e együttérezni, képesek vagyunk-e valódi érdeklődésre. Ebből viszont ma este semmit nem láttam.
– Így még senki nem beszélt velem – suttogta remegő hangon.
– Elhiszem – bólintottam. – Valószínűleg mindenki inkább hallgat, nehogy eleszen a támogatásától. Vagy egyszerűen nem akar konfliktust egy nehéz természetű emberrel.
Felvettem a régi, kissé kopott táskámat, és az előszoba felé indultam. Gergő azonnal utánam jött.
– Nóra, várj! – kiáltotta Vivien.
Az ajtóban megálltam.
– Elmehetek. De mielőtt kilépek, hadd áruljak el valamit. Gergő nem hazudott: valóban irodában dolgozom. Csakhogy nem titkárnőként, hanem egy nagy informatikai vállalat stratégiai igazgatójaként. A fizetésem havi három és fél millió forint. A táskáim pedig azért kerülnek másfél ezer forintba, mert nem látom értelmét egy takarító teljes havi bérét elkölteni egy logó miatt.
A szobában dermedt csend lett. Vivien szóhoz sem jutott.
– Gergő azért nem beszélt erről, mert kellemetlen volt számára, hogy a felesége szakmailag előrébb tart nála. De most már értem, miért félt bemutatni. Nem a pénz miatt, hanem a hangnem miatt, amit ma este tapasztaltam. És ez igazán szomorú.
Kiléptünk a lakásból. A folyosón visszhangzott a csend.
Az autóban Gergő sokáig csak előre bámult. Végül mély levegőt vett.
– Nóra, sajnálom. Tudom, hogy borzalmas volt. Gyerekkorom óta ilyen, és én mindig inkább hallgattam.
– A hallgatás egy dolog – válaszoltam nyugodtan. – De az már más, ha elrejted a feleséged sikereit.
– Igazad van – szorította meg a kezem. – Büszke vagyok rád. Nemcsak a munkád miatt, hanem azért, amilyen ember vagy. Ígérem, többé nem fogom kisebbíteni az eredményeidet. Sőt, büszkén fogok beszélni róluk.
Két nappal később Vivien visszarepült Törökországba. Nem hívott fel, nem köszönt el.
Tegnap este viszont Gergő feltett egy közös fotót rólunk a közösségi oldalára. A kép alá ezt írta:
„A feleségemmel – a legokosabb, legkedvesebb és legsikeresebb nővel, akit ismerek. Mérhetetlenül büszke vagyok rád.”
Amikor elolvastam, elmosolyodtam. Nem a nyilvános dicséret miatt, hanem mert végre nem kellett kisebbnek látszanom annál, aki valójában vagyok.