Gergő a bejárati előszobában állt a tükör előtt, és már legalább harmadszor igazította meg az inggallérját egy percen belül. Az ujjai, amelyek máskor magabiztosan és villámgyorsan szaladtak végig a billentyűzeten, most ügyetlennek és bizonytalannak tűntek. Úgy fürkészte a saját tükörképét, mintha onnan várná a választ arra, hogyan kellene viselkednie ezen az estén, milyen szerepbe kellene belebújnia.
A sarokból figyeltem őt, a félfának dőlve, igyekezve még a lélegzetemet is visszafogni. A férjemet általában rendíthetetlen önbizalom lengte körül; olyan ember benyomását keltette, aki pontos tervrajzzal a kezében született meg a saját életéhez. Jól kereső informatikusként dolgozott, megengedhetett magának egy tágas lakást a belváros szívében, és évente kétszer gondolkodás nélkül elutaztunk a napsütéses Grúziába pihenni. Az ő világa a logika, a kód és az átlátható rendszerek mentén épült fel.
Most azonban mintha minden belső rendszere összeomlott volna. Úgy feszengett, akár egy diák a sorsdöntő vizsga előtti percekben. A látvány szorongással töltött el; a gyomromban kemény csomó képződött.
— Nóra, készen vagy? — szólt hátra, bár a tükörből pontosan látta, hogy ott állok mögötte. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk az üveg hideg felszínén.
— Mindjárt — feleltem, miközben magamra húztam a kedvenc, puha kardigánomat. — Mesélj még egyszer Vivienről. A nővéredről.
Lassan megfordult. Észrevettem, hogy megrebben a szája sarka. Ez az apró rándulás mindig akkor jelent meg, amikor elhallgatott valamit vagy finoman megszépítette az igazságot. Árulkodó kis gyengesége volt.
— Mit mondhatnék… Öt évvel idősebb nálam. Nyolc éve ment hozzá egy török férfihoz, azóta Isztambulban élnek. Gyerekük nincs. Sikeres, önálló nő — tartott egy rövid szünetet, mintha gondosan válogatná a szavakat. — Egyszerűen csak… hozzászokott egy bizonyos életszínvonalhoz. Amióta kiköltözött, lett benne egy kis… hm… felsőbbrendűség.
Halkan felnevettem.
Egy év házasság alatt megtanultam úgy olvasni Gergőben, mint egy sokszor újraolvasott, kedvenc regényben. A „bizonyos életszínvonal” valójában azt jelentette, hogy Vivien kifejezetten tehetős, és ezt előszeretettel hangsúlyozza. A „kis felsőbbrendűség” pedig annyit tett, hogy hajlamos másokra lenézően tekinteni, mintha mindig egy hegycsúcsról szemlélné a világot. Abból, ahogy a zakója szélét gyűrögette, világos volt: a nővére nem egyszerű eset.
— És ennyi idő alatt egyszer sem volt kíváncsi arra, mivel foglalkozom? — kérdeztem ártatlan arccal.
— Dehogynem. Mondtam neki, hogy… hát… egy irodában dolgozol. Valami adminisztratív munkát. Olyasmi, mint egy titkárnő vagy asszisztens.
Ekkor állt össze a kép. Gergő nem szerénykedett — egyszerűen nem merte bevallani a nővérének, hogy a felesége többet keres nála.
A stratégiai fejlesztési igazgatói pozícióm egy nagy, ismert informatikai cégnél, valamint a havi 350 ezer forintos fizetésem az ő elbeszélésében egyszerűen „irodai munka” lett.
Éreztem, hogy felforr bennem a düh, de erőt vettem magamon. Nem most volt itt az ideje a vitának. Sőt, a helyzet kezdett abszurd módon szórakoztatni. Egy intelligens, sikeres férfi attól tart, hogy a nővére megtudja: a felesége szakmailag eredményesebb nála. Most akkor három napon át játsszam el a jelentéktelen, halk szavú kisegér szerepét, aki kávét főz a főnökének?
— Ugye nem bánod? — nézett rám könyörgő szemekkel. — Nem akarok felesleges kérdéseket. Vivien csak három napra jött. Találkozunk, vacsorázunk, beszélgetünk, és ennyi.
— Három nap? — ismételtem meg, időt nyerve. — Hol lakik?
— Anyánál. De ma anya leutazott a vidéki házba, így Vivien hívott át minket vacsorára. Valami különleges török ételt készít.
Ekkor kezdett körvonalazódni bennem egy őrült, mégis csábító ötlet.
Miért ne játszanám el a szerepet? De nem az unalmas, szürke asszisztensét. Hanem valami sokkal feltűnőbbet. Ha Vivien „nem megfelelő” feleséget vár a testvére mellé, akkor pontosan azt fogja kapni — csak talán nem egészen úgy, ahogyan elképzelte.
— Rendben — mondtam, és a hálószoba felé indultam. — Átöltözöm valami… alkalomhoz illőbe.
Gergő megkönnyebbülten sóhajtott, mit sem sejtve arról, hogy milyen előadás készül.
Amikor kiléptem a szobából, szó szerint elképedt.
— Nóra, ez most komoly? — nézett rám döbbenten. — Nem túlzás ez egy kicsit?
— Nem tetszik? — kérdeztem szándékosan kissé magasabb, bizonytalanabb hangon. — Azt mondtad, magas szinthez szokott. Hadd lássa, milyen „szintet” választottál magadnak.
Próbált válaszolni, de végül csak széttárta a karját. Látszott rajta a vívódás. Tudta, hogy ő teremtette ezt a képtelen helyzetet, de már nem volt visszaút.
Az anyósa háza felé tartva fejben aprólékosan kidolgoztam a karakteremet. Enyhe, alig észrevehető vidéki hanglejtést terveztem — végül is egy kisvárosból származom. Csempészek majd a viselkedésembe némi túlzó közvetlenséget, hangos lelkesedést minden iránt. És ami a legfontosabb: teljes tudatlanságot mutatok majd azokban a témákban, amelyekben Vivien feltehetően csillogtatni szeretné a műveltségét.
Mire leparkoltunk a ház előtt, már pontosan tudtam, hogyan fogok mosolyogni, mikor nevetek fel, és mely kérdéseknél kerekítem majd nagyra a szemem ártatlan értetlenséggel, készen arra, hogy az este első pillanatától kezdve tökéletesen alakítsam a rám osztott szerepet.