Gergő még egyszer rám pillantott, mielőtt kiszálltunk volna az autóból.
– Figyelj csak – szólalt meg tétován, amikor már a megfelelő ház előtt gurultunk lassan –, nem gondolod, hogy egy kicsit túlzásba viszed ezt az egészet? Vivien nem is olyan félelmetes, mint amilyennek elképzeled. Csak… hát, mondjuk úgy, hogy különleges természet.
– Különleges? – kérdeztem vissza, miközben lazábbra igazítottam a hanyagul összefogott copfomat. – Ez pontosan mit takar?
– Meg van győződve róla, hogy első pillantásra átlát az embereken. És imád irányítani. Tanácsokat osztogat mindenkinek, kérés nélkül is. Főleg arról, hogyan kellene „helyesen” élni.
Tökéletes. Tehát egy önjelölt életvezetési szakértő vár ránk, aki saját magát kinevezte mások sorsának szakavatott elemzőjévé. Már most élveztem a helyzet pikantériáját.
A negyedik emeletig gyalog mentünk fel. Gergő csengetett, és az ajtó szinte azonnal kinyílt.
Vivien pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem.
Magas, karcsú, hibátlan tartású nő állt előttünk. A haja tökéletesen beszárítva omlott a vállára, a körmei frissen lakkozva csillogtak – ránézésre is kisebb vagyonba kerülhetett az a manikűr. Az elegáns ruhája ismerősnek tűnt: egy neves török tervező darabja volt, láttam már a közösségi oldalon egy ismerősöm fotóján. Az ára minden bizonnyal vetekedett az én teljes havi fizetésemmel.
De nem a ruha volt az igazán beszédes, hanem a tekintete. Egyetlen gyors, mérlegelő pillantással végigmért tetőtől talpig. A szemében átsuhant valami – talán csalódottság és elégedett káröröm különös elegye.
– Gergő! – kiáltotta túláradó örömmel, és szorosan megölelte az öccsét. – Végre itt vagytok! És te biztosan Nóra vagy.
Úgy nyújtotta felém a kezét, mintha kivételes megtiszteltetésben részesítene. Megfogtam, egy árnyalattal erősebben szorítva a kelleténél, és szélesen, már-már falusias lelkesedéssel rámosolyogtam.
– Jaj, de örülök, hogy megismerhetem! Gergő annyit mesélt rólad! Élőben még szebb vagy, mint egy magazin címlapján!
Vivien ajkán kegyes mosoly jelent meg.
– Kedves vagy, drágám. Gyertek beljebb. Cipőt kérlek, vegyétek le, tegnap volt nagytakarítás, nem szeretném újra elővenni a porszívót.
Amint beléptünk, alig ismertem rá a lakásra. Nem a mérete változott meg, hanem a hangulata. Minden négyzetcentiméteren drága tárgyak sorakoztak. Kézzel szőtt török szőnyegek, muránói üvegvázák, finom porcelánfigurák, aranyozott, súlyos keretbe foglalt festmények. Az egész tér inkább emlékeztetett egy exkluzív műtárgybolt kirakatára, mint otthonra. Az ember szinte félve mert megfordulni, nehogy leverjen valamit.
– Hűha! – ámuldoztam eltúlzott csodálkozással, nagyra nyitott szemekkel. – Mintha egy film díszletei között lennénk! Ezeket mind Törökországból hoztátok?
– Nem mindet – felelte, és hangjában finom, de határozott büszkeség csengett. – Ez a váza például valódi velencei üveg, az a festmény pedig egy kortárs isztambuli művész alkotása. A férjemmel gyakran járunk aukciókra.
A „férjemmel” szót külön hangsúllyal ejtette ki, mintha ezzel is jelezné: ő egy másik társadalmi szinten mozog.
– És mivel foglalkozik a férjed? – kérdeztem, miközben a kanapé szélére telepedtem, és gyermeki áhítattal forgattam a fejem.
– Levente több szállodát birtokol Antalyában – válaszolta, és a hangjában nyílt felsőbbrendűség vibrált. – Az egyik hotelében szálltam meg évekkel ezelőtt. Szerelem volt első látásra.
– Ez aztán az igazi romantika! – csaptam össze a tenyeremet lelkesen. – Mi Gergővel egy buszon ismerkedtünk meg. Átadta a helyét, mert tele volt a kezem bevásárlószatyrokkal.
Gergő levegő után kapott, Vivien pedig alig észrevehetően, de annál beszédesebben összeszorította az ajkát. A buszos történet nyilván nem illett bele az ő elegáns világképébe.
– Igen… rémlik, hogy említette – mondta vontatottan. – És te… valamilyen irodában dolgozol, ugye?
A hanghordozása finoman lekezelő volt. Úgy döntöttem, még ráteszek egy lapáttal.
– Igen, egyszerű titkárnő vagyok. Pontosabban az irodavezető asszisztense. Kávét főzök, fénymásolok, telefonokat veszek fel. Semmi bonyolult – tettem hozzá vállvonva. – De közel van a munkahelyem, és a főnök sem túl szigorú.
– Értem – bólintott Vivien, és az arcán átsuhant az elégedett felismerés. Mintha végérvényesen megerősítést nyert volna minden előzetes gyanúja. – És a jövő? Vannak terveid? Úgy értem, komolyabb perspektívák?
– Tervek? – játszottam el a bizonytalanságot. – Hát… talán gyerekek. Gergő nagyon szeretne kisfiút. Én meg gondolkodom rajta, hogy elvégzek egy műkörmös tanfolyamot. Azt mondják, jól lehet vele keresni, és otthonról is csinálható.
Gergő olyan mereven ült mellettem, mintha tüskéken ülne. Az arcára volt írva, hogy legszívesebben visszatekerné az időt.
– A manikűr… nem rossz elfoglaltság – jegyezte meg Vivien hűvös tárgyilagossággal. – De manapság egy nőnek folyamatosan képeznie kell magát. Olvasni, kultúrát fogyasztani, művészetekben tájékozódni. Én például nemrég fejeztem be egy rangos művészettörténeti képzést az Isztambuli Egyetemen. Angol nyelven zajlott az egész.
– Nahát, az fantasztikus! – lelkesedtem. – Milyen angolul? Én csak iskolában tanultam, de már alig emlékszem valamire. Talán annyit, hogy „hello” meg „how are you”.
Egy pillanatra kizökkent, majd úgy mosolygott rám, mint egy túlzottan egyszerű gyermekre.
– Közönséges angolul, drágám. Másfajta angol nem létezik – mondta, majd Gergő felé fordult. – Nem gondoltál rá, hogy beíratod Nórát egy nyelvtanfolyamra? Isztambulban nyelvtudás nélkül nem lehet boldogulni.
– Egyelőre nem tervezzük, hogy odaköltözünk – válaszolta Gergő megfontoltan.
– Pedig kár – csattant fel Vivien, láthatóan egyre inkább beleélve magát a mindentudó mentor szerepébe.