Vivien egyre jobban belelendült a felvilágosító szerepbe.
– Hiszen ez mégiscsak Európa – még ha kicsit sajátos is – kultúra, lehetőségek, távlatok! – sorolta emelkedetten. – Persze az élet rendkívül költséges, ott bizony komoly, stabil jövedelem szükséges – vetett rám egy hosszan méricskélő pillantást. – De talán egyszer nektek is összejön valami… bár őszintén szólva nem sok esélyt látok rá.
Éreztem, hogy elérkezett a megfelelő pillanat. Ideje volt a „hadművelet” második, döntő szakaszának.
– Tényleg ennyire drága Törökország? – kérdeztem teljesen ártatlan hangon. – Egy ismerősöm nemrég pont azt mesélte, hogy ott sok minden olcsóbb, mint nálunk.
Vivien olyan arccal fordult felém, mint egy tanszékvezető professzor, aki most készül helyretenni egy felkészületlen hallgatót.
– Attól függ, hol és mit vásárolsz. Ha lepukkant környékeken és piacokon nézelődsz, persze találsz filléres dolgokat. De ha Isztambul egy elegáns negyedében élsz, tágas, nívós lakásban… – itt hatásszünetet tartott. – A mi otthonunk például körülbelül másfél millió dollárt ér. Gondolhatod, ez nem mindenkinek fér bele.
– Nahát! – tátottam nagyra a szemem. – Az mennyi forintban? A dollárral sosem voltam túl jóban.
Látható örömmel kezdett számolgatni a fejében.
– Több mint százmillió forint, kedvesem. És ez csupán a lakás ára. Ehhez jönnek a havi fenntartási költségek, közös költség, szolgáltatások. Nálunk például saját concierge működik a házban, van modern edzőterem és hatalmas medence. Levente mindig azt mondja, az ember a saját otthonán nem spórolhat.
– Százmillió… – ismételtem lassan, mintha próbálnám felfogni az összeget. – Akkor nektek rengeteg pénzetek van?
Gergő halkan felnyögött, és a kezébe temette az arcát, amely már egészen kipirult. Vivien azonban elemében volt, és észre sem vette.
– Hála az égnek, nem panaszkodhatunk. Levente sikeres üzletember, én pedig segítek neki a nemzetközi projektjeiben. Idén például egy új, luxusszállodát nyitunk Bodrumban. Csak az építkezésre közel öt millió eurót fordítottunk.
Úgy mondta, mintha minden egyes téglát ő maga rakott volna a helyére.
– Ez igazán izgalmas! – lelkesedtem tovább. – Feltehetek egy talán buta kérdést?
– Nyugodtan, drágám.
– Minek ennyi pénz?
A félmosoly megfagyott a gondosan sminkelt arcán. Látszott, hogy ilyen egyszerű, mégis kellemetlen kérdésre nem számított. Gergő lassan felemelte a fejét, és úgy nézett rám, mintha épp most készültem volna felgyújtani a nappalit.
– Hogyhogy minek? – kérdezte Vivien, hangjában először csendült bizonytalanság.
– Hát… – folytattam ártatlan érdeklődéssel. – Azt mondtad, a lakásotok több mint százmillió forintba került. Ketten laktok benne, gyerek még nincs. Miért kell ekkora tér? És miért szükséges ennyi hotel? Nem lehet boldogan élni egyetlen helyen is?
Vivien arca elbizonytalanodott. Úgy tűnt, efféle filozófiai fejtegetések nem szerepeltek a művészettörténeti tanulmányai között.
– Ez… befektetés – vágta ki végül. – A tőkének dolgoznia kell! Ti valószínűleg hónapról hónapra éltek, mi viszont a jövőnket építjük.
– Én nem élek egyik fizetéstől a másikig – tiltakoztam enyhén sértett hangon. – Félre is teszek valamennyit. Vésztartaléknak.
– És mennyi a fizetésed, ha nem titok? – kérdezte mézesmázos mosollyal.
– Huszonötezer forint – feleltem rezzenéstelen arccal. – De nem költöm el mindet. Múlt hónapban például háromezer forintot sikerült megtakarítanom.
– Háromezer egy egész hónap alatt – ismételte lassan, a hangjában alig leplezett gúnnyal. – Tudod, az egyik táskám többe került, mint a te teljes éves fizetésed.
Felpattant, és a polcról leemelt egy apró, elegáns bőrtáskát, amely már messziről sugárzott a luxustól.
– Hermès Birkin – jelentette ki büszkén. – Négyszázezer forint. A férjem ajándéka a legutóbbi születésnapomra.
Óvatosan vettem kézbe, és gyermeki csodálattal simítottam végig a puha bőrt.
– Milyen finom tapintású! – lelkendeztem. – De mitől kerül ennyibe?
– Hogyhogy mitől? – hökkent meg. – Hermès! Presztízs, kifogástalan minőség, exkluzivitás!
– Az mit jelent, hogy exkluzív? – néztem rá tágra nyílt szemmel. – Csak egy van belőle a világon?
– Nem egészen, de limitált darabszámban készülnek. Hónapokat kell várni rájuk – felelte egyre ingerültebben.
– Értem – bólintottam komolyan. – Olyasmi, mint amikor kijön egy új telefon, és először keveset gyártanak, hogy mindenki még jobban akarja?
Gergő köhögésbe fojtott egy feltörő nevetést. Vivien arca viszont megfeszült.
– Ez teljesen más! Ez művészet! Stílus! Társadalmi rang! – csattant fel.
– Persze, persze – bólogattam jámboran. – Nekem is van egy szép táskám, másfél ezer forintért vettem. És képzeld, több minden belefér, mint ebbe.
Vivien szinte kitépte a kezemből, mintha attól tartana, hogy puszta érintésemmel kárt teszek benne.
– Nóra, azt hiszem, nem érted a különbséget hétköznapi és luxuscikk között – mondta most már keményebb hangon. – Létezik egy bizonyos szint. Egy státusz. Ha valaki Hermès-t visel, az emberek másként tekintenek rá. Tiszteletet kap.
– És ha az illető rosszindulatú vagy becstelen, de drága táskája van, akkor is tisztelni fogják? – kérdeztem csendesen.
– Ez most nem erről szól! – emelte fel a hangját. – Hanem arról, hogyan mutatjuk meg magunkat a modern társadalomban!
– De miért kell megmutatni? – csodálkoztam őszintén. – Nem elég egyszerűen tisztességesnek lenni?
A levegő egy pillanatra megfagyott közöttünk. Gergő tekintete ide-oda cikázott kettőnk között, mintha attól tartana, hogy bármelyik másodpercben kitör a vihar. Vivien ajka remegett a visszafojtott indulattól, és látszott rajta, hogy keresi a megfelelő választ – olyat, amely visszaadja fölényének látszatát. Én pedig nyugodtan vártam, mert éreztem, hogy a beszélgetés hamarosan új fordulatot vesz.