— Ez… ez lehetetlen… — lehelte Anna, és dermedten bámulta a hálószoba résnyire nyitott ajtaját. A férjét nem látta, de azt a másik tekintetet igen — az idegen, gúnyosan csillanó szempárt, amely egyenesen rá szegeződött. Tudta, hogy azt a pillantást soha nem fogja elfelejteni.
Sokk.
Üresség.
Az értelem teljes leállása. Mintha az agya nem lenne hajlandó felfogni, mi tárult elé az imént.
A szoba közepén állt, mozdulatlanul, akár egy szobor. A tekintete a keskeny résre tapadt, mintha ott, a félhomályban maga a végzet lapulna. Nem tudott lépni, nem tudott megszólalni.
— Ó… szia? — szólalt meg végül Gábor, amikor észrevette. Könnyedén pattant fel az ágyról. — Hát te? Nem úgy volt, hogy már a repülőn ülsz?
Úgy közeledett felé, mintha semmi különös nem történt volna. Mintha valóban elutazott volna, és most csak váratlanul korábban érkezett volna vissza. A hangja nyugodt volt, tárgyilagos, hétköznapi. Nem csengett benne sem zavar, sem bűntudat. Olyan természetességgel beszélt, mintha vacsorát terveznének vagy az időjárást kommentálnák.
Anna észrevette, hogy a szemében egy pillanatra átvillant az ingerültség, de gyorsan elrejtette, és vállat vont.
— Kikísérem a lányt, aztán jövök is vissza…
Visszalépett a hálóba, majd mielőtt behúzta volna az ajtót, halkan még odaszólt:
— Öltözz fel, napfényem…
A „napfényem” úgy csattant az arcán, mint egy pofon. Épp ez a szó rántotta vissza a bénultságból.
— Szóval ilyen megszólítások is szerepelnek a szótáradban, Gábor — gondolta keserűen. — Csak éppen nem nekem. Milyen vak voltam… Mindenütt a magyarázatot kerestem, miért távolodott el, pszichológiai cikkeket bújtam, próbáltam kijavítani azt, amit elrontottnak hittem. Közben pedig ennyire egyszerű volt. És ennyire undorító.
Gépszerű mozdulattal tárcsázta az édesanyját.
— Szia, még nem indultatok el Lillával a parkba? Tényleg? Akkor jó. Mindjárt átugrom hozzátok. Kérlek, várjatok még fél órát, nincs nálam kulcs. Rendben?
Tizenhat éves volt, amikor először meglátta Gábort. Eszter bátyjának barátja volt. Egyetlen pillantás elég volt: Anna menthetetlenül beleszeretett. A férfi számára akkor maga volt a tökély — mintha egy görög isten lépett volna közéjük, ellenállhatatlan, elérhetetlen.
Egy születésnapi ünneplésen találkoztak, egy kávézóban. Anna eleinte menni sem akart — túl sok ismeretlen arc, túl nagy zaj. Eszter azonban addig győzködte, míg beadta a derekát.
Aznap este fordult egyet vele a világ. A sors mintha ezer út közül kiválasztott volna egyet, és ő gondolkodás nélkül rálépett.
— Kicsi vagy még hozzám — mosolygott Gábor, amikor Anna, fülig vörösödve, táncra kérte. — Csinos vagy, akár egy porcelánbaba. De gyerek. Én nem randizom kislányokkal.
— Tizenhat vagyok! Már személyim is van!
— Ó, hát ha személyid is van, az más — nevetett fel.
Az a mosoly mindent felülmúlt, amit addig valaha látott. Abban a pillanatban biztos lett benne: ő az igazi.
Gábor visszakísérte az asztalhoz, megköszönte a táncot, és az este hátralévő részében rá sem pillantott többé. Figyelmét egy magas, szőke nő kötötte le, aki szinte ráfonódott.
— De hát ő már öreg! — fakadt ki Anna majdnem sírva. — Legalább huszonöt! Biztos idősebb nála!
Nem várta meg az ünnepség végét. Taxit hívott, és arra hivatkozva, hogy a szülei ragaszkodnak hozzá, hazament.
Ettől kezdve gyakran megfordult Eszteréknél, abban a reményben, hogy újra találkozik Gáborral.
— Menjünk inkább sétálni — unszolta Eszter. — Nyár van, süt a nap. Miért kuksoljunk bent?
Anna azonban mindig talált kifogást, hogy maradhassanak. Eleinte Eszter nem értette, később rájött.
— Csak nem Gáborra vársz? Te kis bolond! Jól van, szólok, ha átjön Márkhoz.
Így alakult ki a szokás: ha Gábor betette a lábát a lakásba, egy órán belül Anna is megjelent.
Csakhogy a férfi szinte tudomást sem vett róla.
— Miért? Hiszen csinos vagyok, mindenki ezt mondja… — tépelődött magában. — Lehet, hogy van valakije? Az a bizonyos… szőke nő?