— Az a szőke? — faggatta tovább Esztert, mintha a válasz élet-halál kérdése volna.
— Ugyan már, senkije sincs — legyintett Eszter megnyugtatóan. — Márkot is kifaggattam. Teljesen szabad.
Ettől Anna szinte lebegni kezdett. A mellkasát feszítő bizonytalanság helyét hirtelen édes bizonyosság vette át. Tudta, érezte, hogy egyszer Gábor az övé lesz. Most talán csak az tartja vissza, hogy még nincs tizennyolc. De másfél év nem a világ. Amint nagykorú lesz, minden másképp alakul majd. Ebben biztos volt.
Szinte megszállottan számolta a napokat a születésnapjáig. Közben egyetlen alkalmat sem mulasztott el, amikor összefuthatott a férfival. Figyelte minden mozdulatát, elraktározta a félmosolyait, a hangsúlyait, még azt is, hogyan túr bele a hajába.
— Minden rendben, kislány? — kérdezte tőle időnként Gábor, futólag, mintha csak udvariasságból.
A „kislány” szó úgy hasított belé, mint valami sértés. Dühítette. Nem gyerek már! Miért nem látja, hogy nő áll előtte — igaz, fiatal, de akkor is nő?
Tudta, hogy Gábor körül fel-felbukkannak lányok. Hol egy szőke, hol valamelyik ismerős ismerőse, máskor egy régi barátnő. Anna ilyenkor mindig magában alkudozott a sorssal: csak átmeneti legyen. Csak múló szeszély. Várjon rá. Várja meg őt.
Közben ő maga sem élt apácaként. Járt randizni, bár sokáig komolytalanul kezelte ezeket az ismerkedéseket. Eleinte még csókot sem engedett — úgy érezte, tartozik ennyivel annak az egyetlennek.
Aztán egy alkalommal egy vakmerő, sportos fiú nem kérdezett, egyszerűen megcsókolta. És Anna meglepődött saját magán: tetszett neki. A csók heves volt, kicsit durva, szinte fájdalmas — mégis jóleső. Amikor a jóképű, vele egykorú röplabdázó karjai köré fonódtak, előbb tétován, majd egyre határozottabban, nem húzódott el.
— Csak a határokat kell betartani — nyugtatta magát később. — Az igazi első akkor is Gábor lesz.
A szerelme nem halványult. Szilárdan hitte, hogy a tizennyolcadik születésnapja fordulópont lesz. Onnantól Gábor más szemmel néz majd rá, észreveszi benne a hozzá illő társat.
Ennek ellenére a randevúk egyre gyakoribbak lettek, és Anna egyre több gyengédséget engedett meg. Egyetlen dolog maradt tiltólistán: a teljes intimitás. Minden másról képes volt meggyőzni magát, hogy belefér. Még azokat a tapasztalatokat is ártatlannak minősítette, amelyeket egy sármos kávézóban dolgozó baristától szerzett. Úgy gondolta, amíg a „lényeg” érintetlen, addig ő tiszta marad annak az egynek.
Amikor végre elérkezett a nagy nap, Anna ragaszkodott hozzá, hogy méltó ünnepséget rendezzenek. Meglepő módon a szülei belementek. Lakoma készült, meghívták a rokonokat, barátokat… és természetesen Esztert, Márkot, valamint Márk barátját, Gábort is.
— Csak nehogy Márk végül nélküle állítson be! — könyörgött majdnem sírva Eszternek.
— Nyugodj meg, jönnek mindketten. Megígérték — biztosította a barátnője.
Anna egész nap azt érezte, hogy ez az este döntő lesz. Ma megmutatja, hogy felnőtt, kívánatos, szenvedélyes nő lett belőle. Olyan, akire nem lehet csak úgy legyinteni. Tudta, hogyan kell csábítani — a tapasztalata bőven adott önbizalmat. Biztos volt benne, hogy Gábor nem marad közömbös. És amikor ráébred, hogy mindvégig neki tartogatta magát igazán… az lesz az ő igazi ajándéka.
— Nahát! Hiszen te ma egyenesen… szépségkirálynő vagy! A bolygó legcsinosabb lánya! — mérte végig Gábor játékos gúnnyal.
Anna arca kipirult. A hangjában nem csodálat csengett, inkább leereszkedő él.
— Mától hivatalosan is nagykorú vagyok — felelte kacéran, és pajkosan ráöltötte a nyelvét. — Jegyezd meg.
Magában azonban mást mondott: Várj csak… még nem is sejted, mire vagyok képes. Utánam fogsz járni, mint egy hűséges árnyék.
Meg volt győződve róla, hogy mellette lehetetlen közömbösnek maradni. Fiatal volt, szép és tele vággyal. A fejében apja egyik kedvenc dala csengett, egy sor különösen: „Eljön az éj, és akkor megismered…” Halkan Gábor fülébe súgta:
— Ma este még megleplek. Gyere, táncoljunk.
Nem az a félénk tizenhat éves lány volt már. Ezen az estén ő irányít. És sem szőke, sem vörös, senki nem veheti el tőle Gábort. Többé nem.