Anna később a szüleinek csak annyit mondott, hogy ő maga esett el. Így próbálta leplezni a zúzódásokat és a megaláztatást, amelyet egyre nehezebben viselt. Attól a pillanattól kezdve Gábor már nem is igyekezett visszafogni magát. Mintha átszakadt volna benne valami gát: a durvaság mindennapossá vált. Ekkor Anna eldöntötte, hogy nem marad tovább.
Eszter már korábban is hívta Debrecenbe, ahová a házassága után költözött. Amikor megtudta, mi zajlik Anna otthonában, határozott lett a hangja.
– Menekülj el tőle. Gyere ide Lillával. Lakjatok nálam, amíg megnyugszol. Add be a válókeresetet. Ha úgy érzed, add el a lakást, és kezdj új életet itt. De most azonnal indulj.
Anna nem sokat habozott. Csomagolni kezdett, majd közölte a férjével:
– Elutazom Eszterhez pár hétre.
– Ennyi időre? – kérdezte Gábor gyanakodva, a bőröndökre pillantva. – Miért viszel ennyi mindent?
Anna mély levegőt vett.
– Mert nem jövök vissza. Nem bírom tovább. Te soha nem szerettél igazán. Én voltam az, aki ragaszkodott.
– És most? Már nem? – Gábor hangja megremegett.
– Talán már nem – felelte halkan.
A férfi ekkor váratlanul magához húzta. Rég nem ölelte így.
– Bocsáss meg… Szörnyen viselkedtem. Nem becsültelek meg. Hiszen ott van nekünk Lilla is…
Anna szíve hevesen vert, akár kamaszkorában. Egy pillanatra újra hitt abban a fiúban, akibe tizenhat évesen beleszeretett.
– Gyere vissza… kérlek – suttogta Gábor.
– Most még nem tudok dönteni – válaszolta bizonytalanul.
Az indulás előtti napokban Gábor mintha kicserélődött volna. Gyengéd volt, figyelmes, Lillával játszott, Annához kedves szavakat intézett. A nőben ismét melegség ébredt, és majdnem feladta az elhatározását.
– Visszajövök – súgta a reptéren, mielőtt belépett volna a beszállókapun Lillával. – Hamarosan találkozunk.
– Várni foglak! – kiáltotta utána Gábor. – Kérlek, gyere vissza!
Anna még egyszer hátranézett. A búcsú fájdalma összeszorította a mellkasát. Küzdött a késztetéssel, hogy visszaforduljon. Végül felszállt a gépre, Lillát az ablak mellé ültette.
„Most már nincs visszaút” – próbálta magát meggyőzni, amikor a hajtóművek felbőgtek.
Alig fél óra telt el, amikor bemondták, hogy műszaki hiba miatt a járatot törlik. Az utasokat visszakísérték a terminálba, a következő gép egy óra múlva indul.
Anna kivette a csomagokat, leadta őket a megőrzőbe… majd a jegyét másnapra cserélte.
A szíve visszahúzta. Nem tudta kiverni a fejéből Gábor tekintetét, amikor búcsúztak. Mi van, ha tényleg megváltozott? Ha most először őszinte volt?
Lillát elvitte az édesanyjához – az apja épp a telken aludt –, ő maga pedig hazament. Látni akarta Gábor arcát, amikor rájön, hogy mégis visszatért. Át akarta élni azt a pillanatot.
Csak legyen otthon…
Amikor kinyitotta az ajtót, azonnal tudta, hogy a férfi bent van. A hálószoba felől fény szűrődött ki, és lágy szaxofonzene töltötte be a lakást.
Nem vette le a cipőjét. A féltékenység és a szorongás egyszerre csapott fel benne. Lassan a háló felé indult, felkészülve a legrosszabbra is.
De arra, amit látott, nem számított.
– Ez… ez lehetetlen… – suttogta a küszöbön megdermedve.
Gábort nem látta. Ám az ágyból egy ismeretlen férfi nézett rá, ajkán gúnyos félmosollyal. Az a férfi volt az, akit Gábor korábban tréfásan „napocskámnak” nevezett. Nem egy titkos szerető nő – hanem egy férfi.
Abban a másodpercben minden összeállt Anna fejében. Gábor sosem tudta volna úgy szeretni, ahogy ő vágyott rá. Nem azért, mert nem akarta – hanem mert képtelen volt rá. Ő pedig évekig kapaszkodott egy képbe, amely most végleg darabokra hullott.
Másnap Anna felszállt a Debrecenbe tartó gépre. Nem nézett vissza. Nem maradt benne kétely.
Ott új életet kezdett. Hamarosan már csak Lilla emlékeztette a múltra – arra az időszakra, amikor eszeveszetten szerette azt az embert, aki soha nem tudta volna viszonozni az érzéseit.
Néha eltűnődött: hogyan tévedhetett ekkorát? Miként adhatott oda ennyi évet valakinek, aki lényegében mindig idegen maradt számára?
Választ nem talált. Csak egy felismerést: a szerelem olykor nem más, mint önámítás. És az egyetlen kiút belőle az, ha az ember elég bátor újrakezdeni mindent.