…és arra kérte a sofőrt, hogy vigye ki a buszpályaudvarra. Az utolsó járat Vác felé éjfélkor indult. Ha eléri, hajnali háromra otthon lehet. A szüleinél. Ott, ahol nem kell bizonyítania, hogy szerethető.
Az autó ablakán át Debrecen ünnepi fényeit figyelte. Az utcák zsúfoltak voltak, mindenki igyekezett valahová: családhoz, barátokhoz, meleg otthonba. Egyesek virágcsokrot szorongattak, mások pezsgősüveget. A város lüktetett az év utolsó estéjén. Nóra pedig éppen az ellenkező irányba tartott: távolodott a férjétől és attól az élettől, amelyet két esztendeig próbált felépíteni.
A busz pontosan tizenkettőkor gördült ki az állomásról. Nóra az ablak mellé húzódott, és lehunyta a szemét. Odakint felcsattantak az első tűzijátékok, színes villanások festették be az eget. Az utasok egymásnak kívántak boldog új évet, nevetgéltek, műanyag poharak koccantak össze. Ő elővette a telefonját: Gábortól sem hívás, sem üzenet nem érkezett. Az édesanyjától viszont igen: „Kicsim, nagyon várunk. Boldog új évet! Minden rendbe jön!”
Nóra gyorsan válaszolt: „Köszönöm, anya. Szeretlek benneteket. Hamarosan ott vagyok.”
A pályaudvaron a szülei már a peron szélén álltak. Mária szeméből azonnal kibuggyantak a könnyek, amikor meglátta a bőrönddel közeledő lányát. István szó nélkül átölelte, majd elvette tőle a csomagot. Hazafelé az autóban Nóra részletesen elmesélte az estét, és mindazt, ami az elmúlt években felgyülemlett benne.
– Jól tetted, hogy eljöttél – szorította meg a kezét az anyja. – Senkinek nincs joga megalázni téged.
– És Gábor? – kérdezte komoran az apja. – Nem próbált maradásra bírni?
– Csak annyit mondott, maradjak reggelig, nehogy elrontsam a vendégek hangulatát – felelte keserű mosollyal. – Az nem számított, hogy nekem mennyire fáj.
Otthon újra megterítették az asztalt. Mária elővette a maguknak készített fogásokat, felmelegítette az ételeket, és még a káposztás házi pitét is előhozta, amit Nóra gyerekkora óta imádott. Hárman ültek le, és valóban együtt köszöntötték az új évet – békében, odafigyeléssel, szeretetben. Nóra ekkor mosolygott először őszintén azon az estén.
Másnap délelőtt megszólalt a telefonja. Gábor neve villogott a kijelzőn. Sokáig nézte, mielőtt felvette volna.
– Nóra, gyere vissza – hallatszott a férfi fáradt hangja. – Anya lenyugodott. Nem akart megbántani.
– Nem megyek vissza – válaszolta higgadtan. – Válni szeretnék.
– Ezt nem mondhatod komolyan! Egyetlen este miatt?
– Nem egy estéről van szó – sóhajtott. – Két év megaláztatásáról. Arról, hogy soha nem álltál mellém, amikor szükségem lett volna rád. Mindig fontosabb volt számodra az édesanyád véleménye, mint az én érzéseim.
A vonal túlsó végén csend lett.
– Ha beleegyezel, beadjuk a papírokat a hivatalban – folytatta Nóra. – Nincsenek gyerekeink, közös lakásunk sem. Gyorsan lezárhatjuk.
– Rendben… – jött végül a megtört válasz. – Legyen így.
Amikor bontotta a hívást, arra számított, hogy sírni fog. Ehelyett különös megkönnyebbülést érzett, mintha egy súlyos teher gördült volna le róla.
Január elején találkoztak a hivatalban, és közösen benyújtották a válókeresetet. Szinte egymásra sem néztek, némán töltötték ki az űrlapokat. Gábor gyűröttnek és kimerültnek tűnt, Nóra viszont meglepően összeszedett volt.
– Akkor egy hónap… – jegyezte meg a férfi az épület előtt.
– Igen, harminc nap, és hivatalosan is vége – bólintott Nóra.
– Nem gondolod meg magad? – kérdezte bizonytalanul.
– Nem. Találtam munkát itt, Vácon. A szüleimnél lakom, amíg nem találok saját lakást. Tiszta lappal indulok.
Gábor lesütötte a szemét.
– Sajnálom. Tényleg.
– Én is – felelte csendesen, majd elindult a buszmegálló felé.
Nem nézett vissza. Előtte egy olyan élet állt, ahol nem kellett eltűrnie a megaláztatást és a hallgatást. Olyan jövő, amelyben a döntéseit ő maga hozza meg.
A busz ablakából figyelte, ahogy Debrecen távolodik. És vele együtt eltűnt az a nő is, aki két éven át némán viselte az anyósa sértéseit. Most már tudta, mennyit ér, és többé nem engedi, hogy bárki úgy bánjon vele, ahogy Erika tette.
Az új év valóban új kezdetet hozott. Egy helyi logisztikai cégnél helyezkedett el, amely a megye területén szervezett szállítmányozással foglalkozott. A vezetőség nagyra értékelte a Debrecenben szerzett tapasztalatát, és kedvező feltételeket kínált neki. Néhány hónap múlva kibérelt egy kis egyszobás lakást a szüleihez közel, és lassan a saját ízlésére formálta.
Fél év elteltével a válás jogerőre emelkedett. Gábor többé nem kereste. Nóra néha eszébe jutott, de már nem fájt. Tudta, hogy azon az éjszakán helyesen döntött. Mert önbecsülés nélkül élni nem élet – és ő végre megtanulta, hogy saját magát mindig előre kell sorolnia.