Nóra a reggeli után a konyhában törölgette szárazra az edényeket, amikor meghallotta, hogy Erika benyit a nappaliba, és látványosan pakolgatni kezd a polcokon. A mozdulatok nem voltak véletlenek: az anyós ezzel is jelezni akarta, ki az úr a házban. Ebben a lakásban ő parancsol, a meny csupán megtűrt lakó.
Két esztendő telt el azóta, hogy Nóra feleségül ment Gáborhoz, és Vác mellől Debrecenbe költözött. Akkor még hitt abban, hogy a szerelem minden akadályt legyőz. Gábor azt ígérte, hamarosan külön albérletbe mennek, vagy legalább elkezdenek félretenni egy saját otthonra. Azóta azonban eltelt két év, ők pedig még mindig a szülők háromszobás lakásában éltek.
István, Gábor édesapja, csendes, visszahúzódó ember volt. Mérnökként dolgozott egy üzemben, estére rendszerint kimerülten ért haza, és vacsora közben alig szólt. Nóra többször észrevette rajta az együttérző pillantást, amikor Erika csípős megjegyzésekkel illette őt. Mégsem fordult elő soha, hogy az após nyíltan a védelmére kelt volna.
Erika már az első napon éreztette, mennyire elégedetlen a választással. A kerületi rendelőintézet vezetőjeként komoly tekintélyt tulajdonított magának, és arról álmodott, hogy a fia majd egy tősgyökeres debreceni család lányát veszi el, aki lakással és befolyásos ismeretségekkel érkezik a házasságba. Ehhez képest Gábor egy „vidéki” lányt hozott haza, egy tanár és egy ápolónő gyermekét.
– Gáborkám, nézd már meg, hogyan rakta el a bögréket! – hallatszott át a hangja a konyhába. – Fogalma sincs róla, hogy a vékony porcelánt nem pakoljuk egymás tetejére! Nálatok ott, a világ végén, úgy látszik, nem sokat adnak a háztartási kultúrára!
Nóra összeszorította a száját, és tovább törölte a tányérokat. Megtanulta már, hogy az efféle szurkálódásokra nem reagál. Gábor a szomszéd szobában ült a számítógép előtt, és úgy tett, mintha semmit sem hallana. Általában kerülte, hogy belekeveredjen az anyja és a felesége közötti vitákba.
Nóra egy szállítmányozási cégnél dolgozott logisztikusként. A munkája feszített tempót diktált: állandó telefonhívások, sürgős határidők, váratlan helyzetek. A fizetése viszont tisztességes volt. Gábor programozóként helyezkedett el egy kisebb informatikai vállalkozásnál, és valamivel többet keresett a feleségénél. Ketten együtt már megengedhették volna maguknak az albérletet, de Gábor mindig talált valamilyen indokot, amiért még várni kell.
Két héttel korábban, egy vacsora alkalmával végre szóba hozta a témát.
– Anya, szeretnénk valamit megbeszélni veled – kezdte óvatosan. – Arra gondoltunk, hogy bérelnénk egy lakást.
Erika letette a villáját, és lassan a fia felé fordult.
– Vagyis itt hagynál minket? Ennyi év után, mindazok után, amit érted tettünk? Felneveltelek, taníttattalak, az ismerőseimen keresztül segítettem álláshoz… és most elmennél miatta?
– Nem végleg mennénk el, csak szeretnénk egy kis önállóságot…
– Önállóságot? – csattant fel Erika. – Van egy külön szobátok! Mi hiányzik még? Talán fontosabb neked a feleséged, mint a saját anyád?
A beszélgetés itt megszakadt. Gábor többé nem hozta szóba a költözést. Nóra pedig megértette, hogy hiába vár változásra.
Közeledett a szilveszter. Nóra arról álmodott, hogy az ünnepet a saját szüleivel töltheti. András és Mária többször is meglátogatták már őt, ám Erika olyan hűvösen fogadta őket, hogy a vendégek mindig kényelmetlenül érezték magukat. Alig köszönt nekik, majd demonstratívan visszavonult a szobájába, magukra hagyva őket a konyhában.
Legutóbb októberben jártak ott. Mária házi befőtteket hozott: savanyúságot, lekvárt, gondosan elrakott zöldségeket. Tudta, hogy a lánya időhiány miatt ritkán jut el ilyesmire. Amikor Erika meglátta az üvegeket a pulton, fintorogni kezdett.
– Miféle falusi holmi ez? – kérdezte megvetően. – Az én konyhámban nem tárolunk ilyen kacatot! Vigyék csak vissza!
Nóra akkor nem szólt semmit, de este csendben bevitte az üvegeket a saját szekrényébe a szobájukban. Gábor végignézte a jelenetet, mégsem avatkozott közbe. Abban bízott, hogy a feszültségek idővel maguktól elsimulnak.
– Gábor, mit szólnál, ha meghívnánk anyuékat szilveszterre? – vetette fel Nóra három héttel az ünnep előtt. – Végül is egy család vagyunk, ünnepelhetnénk együtt.
A férfi kelletlen arcot vágott.
– Nem tudom, Nóri… Előbb meg kellene kérdezni anyát. Biztosan már tervez valamit.
– Miért kellene engedélyt kérnünk? Ez a mi otthonunk is, nem?
– Kérlek, ne csináljunk ebből vitát – legyintett ingerülten Gábor. – Beszélek vele, és rendben lesz minden.
Ám semmi sem lett rendben. Amikor Gábor előadta a kérésüket, Erika hatalmas jelenetet rendezett.
– Miféle embereket akartok idehozni…?