A csend szinte tapinthatóvá vált. A jelenlévők egyszerre fordultak Nóra felé. Erika lassan megfordult, végigmérte menyét, és a tekintete hidegebb volt, mint a januári éjszaka. Szája sarkában gúnyos mosoly jelent meg.
– Mit üldögélsz még itt? – emelte fel a hangját úgy, hogy mindenki tisztán hallja. – Szedd össze a holmidat, és menj, amerre látsz!
Nóra arca lángba borult, a szíve hevesen vert. A vendégek zavartan egymásra néztek, de senki nem szólalt meg. Katalin feszülten pillantott a nővérére, majd lesütötte a szemét. István mozdulatlanná dermedt, kezében a villával.
Gábor az anyja mellett ült, és makacsul a tányérját bámulta. Nem nézett fel a feleségére, nem állt fel, nem tiltakozott. Nóra kétségbeesetten kereste rajta a legkisebb jelét is annak, hogy mellé áll, de hiába.
– Talán nem kellene ilyen keményen… – kezdte volna halkan István, ám Erika azonnal leintette.
– Te ebbe ne szólj bele! Ez az én lakásom, én döntöm el, ki maradhat itt, és ki nem!
A következő pillanatban már a többiek felé fordult, és úgy folytatta a köszöntéseket, mintha az iménti jelenet meg sem történt volna. Nóra a szoba közepén állt, legszívesebben eltűnt volna a föld színéről. A könnyei fojtogatták, de nem akart sírni előttük. Hirtelen megfordult, és sietve elhagyta a nappalit, egyenesen a hálószobába ment.
Becsukta maga mögött az ajtót, hátát nekivetette, és próbált levegőt venni. A keze remegett. Rápillantott a telefonjára: éjfélig negyven perc volt hátra. A nappaliból beszédfoszlányok és kényszeredett nevetés hallatszott, valaki még zenét is indított, hogy oldja a feszültséget.
Nóra elővette a szekrényből a bőröndöt, és gépiesen pakolni kezdett: ruhák, neszesszer, iratok kerültek bele. Szinte köd borította az elméjét. Nem tervezett, nem mérlegelt. Csak egy dolog volt világos: ebben a házban nem maradhat tovább.
Az ajtó halkan kinyílt. Gábor állt a küszöbön. Zavartnak tűnt, de bűntudat nem látszott rajta.
– Nóri, ne csinálj jelenetet… kérlek – lépett be bizonytalanul. – Anya ilyen. Tudod jól. Nem rosszindulatból mondta.
Nóra lassan felé fordult.
– Nem rosszindulatból? – remegett a hangja. – Az egész családod előtt alázott meg. És te egy szót sem szóltál.
– Mit tehettem volna? Ismered anyát. Ha ellentmondanak neki, még rosszabb lesz. Maradj itt reggelig, aludj rá egyet, holnap nyugodtan átbeszéljük…
– Átbeszéljük? – csapta le a bőrönd fedelét. – Mit? Hogy miért kerget ki a saját otthonomból szilveszter éjszakáján? Hogy mindenkinek jut ajándék, csak nekem nem? Vagy azt, hogy miért nem tudsz egyszer az életedben kiállni értem?
– Most ne, jó? – túrt a hajába idegesen Gábor. – A vendégek még itt vannak. Gondold el, mekkora botrány lesz, ha most elmész ezzel a bőrönddel!
– Nem érdekel – felelte határozottan. – Egy percet sem maradok tovább. Hazamegyek a szüleimhez.
– Ilyenkor? Teljesen megőrültél? – próbálta megfogni a kezét, de Nóra elhúzódott. – Kérlek, maradj! Az ünnepek után mindent rendezek. Beszélek anyával, megígérem!
– Ezt már számtalanszor hallottam – vette fel a kabátját. – Elegem van abból, hogy mindig várok arra, mikor leszel végre a férjem, és nem csak az anyád engedelmes fia.
Előhívta a telefonján a taxi alkalmazást, és rendelt egy autót. Gábor némán állt a szoba közepén. Nem akadályozta meg, nem könyörgött. Csak nézte.
– Lent várom a kocsit – mondta Nóra, majd kilépett a folyosóra.
Áthaladt a nappali előtt. Odabent már bontották a pezsgőt, Erika hangosan mesélt valamit, a társaság nevetett. Senki sem törődött vele, ahogy a bőrönddel a kezében elment mellettük.
Csak István tekintete találkozott az övével az előszobában. A férfi szemében bocsánatkérés csillant, de ő is hallgatott. Nóra felvette a csizmáját, felkapta a kabátját, és kilépett az ajtón.
Kint metsző hideg fogadta. Nagy pelyhekben hullott a hó, mintha egy másik világba csöppent volna. A ház előtt várakozott, amíg a taxi megérkezik. Közben felhívta az édesanyját.
– Nórikám, boldog újévet előre is! – szólt bele vidáman az anyja. – Minden rendben? Már ünnepeltek?
– Anya… – csuklott meg a hangja. – Hazamegyek hozzátok. Körülbelül három óra múlva ott leszek.
– Tessék? Mi történt?
– Majd elmondom. Csak… kijöttök elém?
– Hogyne mennénk, kislányom! Várunk!
Pontban fél tizenkettőkor gördült a ház elé az autó. Nóra beszállt a hátsó ülésre, és halkan megadta a címet.