Késő este nyílt az ajtó. Gergő karjai tele voltak: hatalmas csokrot szorított magához, a másik kezében pedig apró játékokat hozott a gyerekeknek.
Lilla épp Márkot ringatta, aki nyugtalanul forgolódott az ölében.
— Hogy vannak? Lement már a láza? — kérdezte halkan a férfi.
— Igen, szerencsére. Csak Márk nyűgös még, sehogy sem akar elaludni — felelte fáradt mosollyal.
— Add ide egy kicsit. Próbálkozom én, te pedig tedd vízbe a virágokat.
Lilla meglepetten nézett rá. Rég nem hallott ilyen szelídséget a hangjában.
— Lillám… kérlek, bocsáss meg nekem. Ostoba voltam — suttogta Gergő, miközben gyengéden megcsókolta kisfia fejét, és magához ölelte. Mélyen beszívta a gyerek illatát, mintha attól remélne feloldozást.
Márk megérezte az apai közelség melegségét. A sírás lassan elhalt, a kis teste elernyedt, és néhány perc múlva békésen aludt. Gergő azonban továbbra is a karjában tartotta, ujjaival végigsimított a puha haján, apró kezeit csókokkal halmozta el. Gondolatban bocsánatért esedezett, igyekezett pótolni mindazt a szeretetet, amit eddig elmulasztott megadni.
— Megígérem, mostantól minden más lesz. Esküszöm, rendbe hozom… csak adj még egy esélyt — mondta rekedten.
Lilla leült mellé a kanapéra. Gergő vállára hajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és a csendben végre szabad utat engedett a könnyeinek. Nem szóltak, nem magyarázkodtak. Így ültek egymás mellett hajnalig, összekapaszkodva, mintha attól félnének, hogy ha elengedik a másikat, ismét minden darabokra hullik.
Később Kinga is felkereste őket. Őszintén bocsánatot kért Lillától és Gergőtől is. A fiatalok nem tápláltak haragot iránta. Emesével azonban megszakadt a kapcsolat.
Gergő úgy döntött, az édesanyjának előbb magába kell néznie. Fel kell ismernie a saját felelősségét, és mindenekelőtt Lillától kell bocsánatot kérnie.
Az a megpróbáltatás, amely majdnem szétzilálta őket, életük legkeményebb próbája volt. Mégis túljutottak rajta — és a családjuk együtt maradt.