Gergő nagyjából fél óra múlva ért a kórházhoz, és egyenesen a sürgősségi bejárat felé sietett. Az édesanyja, Emese, már ott várta, és ahogy meglátta a fiát, elé indult.
— Anya, mi történt apával? — kérdezte zaklatottan. — Nem értem az egészet… Soha nem panaszkodott a szívére.
Emese fáradt tekintettel nézett rá. — Menjünk haza, fiam. Itt már nincs dolgunk… Elkéstünk.
— Hogyhogy elkéstünk? Anya…? — Gergő értetlenül kutatta az arcát.
— Nem tudták megmenteni. Apád meghalt — mondta halkan, szinte érzelemmentes arccal.
A férfi mély levegőt vett, majd remegve kifújta. A könnyei elhomályosították a látását, ezért elfordult, hogy az anyja ne lássa az arcát.
— Szedd össze magad, Gergő. Gyere, menjünk az autóhoz — szólt Emese kimérten.
— Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni? — fakadt ki a férfi.
— Adtak egy nyugtató injekciót — felelte tárgyilagosan.
Otthon, a szülői házban Gergő ledőlt a régi szobájában, ahol valaha gyerekként aludt. Emese közben telefonálni kezdett: intézni kellett a temetéssel kapcsolatos ügyeket, értesíteni a rokonokat és ismerősöket.
— Maradj itt éjszakára — javasolta később. — Most össze kell tartanunk. Akár pár napra is ideköltözhetnél. Lilla észre sem venné, hogy nem vagy otthon. Biztosan nem unatkozna nélküled.
— Anya, elég legyen — vágott közbe Gergő ingerülten. — Meddig ismételgeted még ezt?
— Csak az igazat mondom. Nem hozzád való. És az sem biztos, hogy Márk…
— Hagyd abba! Most tényleg ez a legfontosabb? — csattant fel. — Haza kell mennem. Lilla aggódik.
Elővette a telefonját, amely addig ki volt kapcsolva. Amint bekapcsolta, tucatnyi nem fogadott hívás jelent meg a kijelzőn a feleségétől. Azonnal visszahívta.
— Lilla, úton vagyok… Apa meghalt. Igen… Majd otthon beszélünk róla.
— Persze, az anyádnak nincs szüksége vigaszra… Engem kellene sajnálni, nem őt — morgolódott Emese az orra alatt, de Gergő már nem figyelt rá; a kabátjáért nyúlt, és az ajtó felé indult.