– Erről nincs mit tovább beszélni – vágta rá Benedek élesen, és a hangja úgy csattant, mint az ostor. – Semmiféle ügyletben nem veszek részt. Leventét pedig elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, mire képes. Még ma felhívom, és a tudtára adom, hogy ha nem áll le, a főnöke is értesülni fog azokról a trükkökről, amiket művel. Mondd csak, adtál neki már pénzt, vagy egyelőre csak ígérgettél? – szegezte a kérdést egyenesen Rékának.
A nő arca egy pillanat alatt elszürkült, mintha kiszaladt volna belőle a vér.
– Egy fillért sem kapott – felelte nehezen, szinte suttogva. – Eszedbe ne jusson felhívni és fenyegetni! Ő jó szándékkal akart segíteni nekünk, te pedig…
Kinga eddig hallgatagon figyelte a szóváltást, most azonban közbeszólt. Tekintetében csalódás villant.
– Benedek, rád sem ismerek! Testvér vagy és nagybácsi. Kötelességed volna támogatni a lányokat. Te vagy a legközelebbi rokonuk. Ha nem te, akkor ki álljon melléjük?
– Látod, mama? – csattant fel Réka. – Ilyen rokon ő. Amint pénzről esik szó, azonnal kihátrál. Soha nem lehet belőle egyetlen plusz forintot sem kisajtolni. Még neked is csak fogcsikorgatva segít, pedig pontosan tudja, milyen kevés a nyugdíjad.
A vád olyan pimasz és alaptalan volt, hogy Benedek egy pillanatra megszólalni sem tudott.
– Azt állítod, hogy nem támogattalak titeket eleget? – kérdezte végül rekedten.
– Hát nem így van? – folytatta Réka könyörtelenül. – Amint komolyabb összegről van szó, rögtön meghátrálsz. Lillának egy életen át kellene dolgoznia egy lakásért. Ezeket a hiteleket harminc évre veszik fel! Mire nyugdíjas lesz, még mindig törleszthet. Most itt volna egy kivételes lehetőség, te meg egyszerűen hátat fordítasz!
Benedek lassan felállt. Úgy érezte, ha még egy percig marad, olyat mond, amit később megbán.
– Elmegyek – mondta csendesen. – Akkor jövök vissza, ha lehiggadtatok, és képesek vagytok belátni, hogy nem ellenetek beszélek.
– Ezt soha nem bocsátom meg neked! – kiáltotta utána Réka. – Egyszer, egyetlenegyszer kértünk segítséget, és te cserbenhagysz!
A konyha felől Lilla sírása hallatszott, elfojtott, kétségbeesett zokogás.
– Nem gondoltam volna, Benedek – szólalt meg Kinga megtörten. – Mindig jó fiúnak ismertelek. Most azonban nagyot estél a szememben. A rokonoknak össze kell tartaniuk. Te most szembefordultál a testvéreddel, a saját unokahúgoddal, és engem is mélyen megbántottál. Szégyellhetnéd magad.
– Anya, te sem érted, miért nem tehetem? – kérdezte fájdalmasan, az asszony szemébe nézve. – Nem léphetek át a saját lelkiismeretemen.
– A lelkiismeret szép dolog – felelte Kinga halkan –, de a szeretteinkért ennél nagyobb áldozatokat is vállal az ember. Amit ma tettél, azzal szinte elszakítottad a családi köteléket. Réka és Lilla ezt nem fogják elfelejteni. És engem is szíven ütöttél.
Amikor Benedek lefelé indult a lépcsőn, még hallotta, ahogy odafent nagy erővel becsapódik a bejárati ajtó. A csattanás visszhangja úgy hasított belé, mintha egy láthatatlan kés vágta volna el közte és a családja között az addig biztosnak hitt köteléket.