— Komolyan letiltottad a bankkártyát? És szerinted anyám meg a húgom miből fog megélni? — csattant fel a férfi indulatosan, miközben a felesége csak egy alig észrevehető mosollyal nézett rá.
A béremelés híre március legvégén érkezett, amikor az utcák szélén még ott feketélltek az olvadó hókupacok, de a levegőben már ott vibrált a közelgő tavasz ígérete. Anna az igazgatói irodában ült, ujjai között az új szerződést rejtő borítékkal, és újra meg újra átfutotta a számokat, mintha attól tartana, hogy csak képzelődik.
Az összeg több volt, mint amire számított. Immár húsz százalékkal keresett többet, mint Péter.
— Szívből gratulálok, Anna — mondta elismerően Gábor Valerjevics, miközben hátradőlt a székében. — Három év hibátlan teljesítmény, tavaly pedig két kimagaslóan sikeres projekt. Az ilyen munkát értékelni kell.
Hazafelé menet különös kettősség kavargott benne: büszkeség és valami megmagyarázhatatlan feszengés. A házasságuk alatt Péter volt a család biztos pontja, a stabil kereső. Nem beszéltek róla soha, egyszerűen így alakult. Péter építőmérnökként dolgozott egy nagy cégnél, megbízható fizetéssel és kiszámítható jövőképpel.
Anna egy logisztikai vállalatnál töltött be menedzseri pozíciót, eddig valamivel szerényebb fizetésért. Ez az egyensúly mindkettejüknek megfelelt. Nem volt vita arról, ki mennyit tesz bele a közösbe, és nem feszegették, ki számít a fő keresőnek.
— Képzeld, van egy hírem — szólt be vidáman, amikor belépett a lakásba, és lerúgta a cipőjét.
Péter a konyhából lépett elő, kezében bögrével. Otthoni nadrágot és egy megfakult pólót viselt. Öt év házasság alatt Anna megtanulta olvasni minden rezdülését: a szemvillanásból, a vállának tartásából, abból, ahogyan a bögrét fogta.
— Emelést kaptam. És kineveztek részlegvezetőnek.
— Tényleg? — A férfi az asztalra tette a bögrét, majd magához húzta. — Ez fantasztikus! Tudtam, hogy előbb-utóbb meglépik. Már rég kijárt neked.
Anna a mellkasához bújt, érezte az arcszesz és a frissen mosott ruha illatát.
— Mostantól többet keresek, mint te — jegyezte meg halkan, mintha csak tesztelné a reakcióját.
Péter egy pillanatra hátrébb lépett, a szemébe nézett, aztán felnevetett.
— Hát ez nagyszerű! Akkor én leszek az eltartott férj. Heverészek majd a kanapén, és bontom a söröket.
Színpadiasan a mellkasára csapott, mire Anna is elnevette magát. A feszültség elszállt. Este pezsgőt bontottak a kicsi konyhában, és terveket kezdtek szőni.
— Figyelj, nyissunk egy külön számlát — vetette fel Péter, miközben újratöltötte a poharát. — Gyűjtsünk össze egy jobb autóra. A mostani már több mint tízéves, minden kátyúnál panaszosan nyikorog. Ideje lenne lecserélni.
— Benne vagyok — bólintott Anna. — De kölcsönt nem szeretnék. Spóroljunk, és készpénzért vegyük meg. A fizetésem húsz százalékát félreteszem minden hónapban, te is ugyanígy. Nem tart sokáig, és összejön egy normális külföldi kocsi ára.
Összekoccintották a poharakat. Abban a percben Anna úgy érezte, minden a helyén van. Közös cél, közös erőfeszítés — igazi csapatként működtek.
A bankszámlát egy héttel később meg is nyitották. Végül Anna nevére került, mert ő tudta előbb elintézni a banki papírokat. Pétert nem zavarta, legyintett: a lényeg, hogy gyarapodjon az összeg. Az első hónapokban fegyelmezetten utalták a megbeszélt részt. Nyár elejére már tekintélyes megtakarítás gyűlt össze.
Ekkor érkezett a hír Krisztináról.
Anna a munkahelyén volt, amikor Pétertől üzenetet kapott: „Krisztina hazajön Debrecenből. Jövő héten itt lesz.” Se magyarázat, se érzelem.
Krisztina, Péter húga, egyidős Annával — huszonnyolc éves. Három éve költözött Debrecenbe, látványos bejelentéssel, hogy ebben a kisvárosban megfullad, neki karrier kell és nagyobb lehetőségek. Az anyjuk, Mária egy teljes hétig könyörgött neki, hogy maradjon. Hiába. Krisztina hajthatatlan volt: ott volt a barátja, András, és az ígéretes állás.
— Mi történt? — pötyögte vissza Anna.
— Majd este elmondom.
Aznap este Péter szokatlanul hallgatag volt. Fel-alá járkált a lakásban, röviden felelt, mintha minden szó teher lenne. Végül leült az asztalhoz, és egy levegővel kibökte:
— Andrással vége. A fiú szakított vele, elköltözött a bérelt lakásból, vitte a saját részét. Krisztina egyedül nem tudja fizetni az albérletet, és a munkája sem az, aminek ígérték. A nagy fizetésből alig maradt valami. Hazajön anyához.
Anna lassan letette az evőeszközt.
— Anyához? Mária közel hetvenéves, nyugdíjas.
— Még vállal munkát az iskolai menzán. Meg kisebb mellékállásokat is.
Anna érezte, hogy belül forr benne valami.
— Péter, a húgod huszonnyolc éves, felnőtt ember. Hogy költözhet vissza, és élhet az idős anyja terhére?
A férfi arca megkeményedett.
— Mit kellett volna tennie? Az utcára menni? A testvéremről van szó.
— Dolgozhatna. Kivehetne egy szobát. Ahogy minden más felnőtt ember is megoldja valahogy a saját életét…