Anna még aznap eldöntötte, hogy a félretett pénzt nem hagyja tovább egyszerű folyószámlán heverni. A bank kifejezetten kedvező kamatot kínált bizonyos összeg fölött, és úgy érezte, felelőtlenség lenne nem élni a lehetőséggel.
Ebédidőben besétált a legközelebbi fiókba. Az ügyintéző – egy barátságos, negyvenes évei elején járó hölgy – készséges mosollyal fogadta.
— Megnézem a számlát… — kattintott néhányat, majd elismerően bólintott. — Szép indulótőke egy befektetéshez.
— Autóra teszünk félre — felelte Anna büszkén.
— Nagyszerű terv. Viszont… — a nő homloka ráncba szaladt, ahogy közelebb hajolt a monitorhoz. — Látok itt néhány rendszeres, nagyobb összegű terhelést. Ezekről tud?
Anna gyomra görcsbe rándult.
— Miféle terhelésekről?
— Június tizedikén tizenötezer forint. Huszonötödikén húszezer. Július harmadikán újabb tízezer. És ez a sor folytatódik.
A képernyőn sorakozó számok mintha jeges vízként ömlöttek volna végig rajta. A közös megtakarításuk. A jövőjük alapja. Az összegnek több mint a fele eltűnt.
— Meg lehet nézni, hová mentek ezek az utalások? — kérdezte rekedten.
— Egy bankkártyára érkeztek, amely Krisztina Komarova nevén van — olvasta fel az ügyintéző. — Hozzátartozó?
Anna lehunyta a szemét. Nem csalás. Nem illetéktelen hozzáférés. Péter. A férje rendszeresen utalt a közös számláról a húgának.
— Le tudják tiltani a kártyát? — kérdezte halkan.
— Természetesen. Már intézem is.
Hazafelé a buszon ülve Anna mereven bámult kifelé az ablakon, de valójában semmit sem látott. A gondolatai zúgtak, mint egy rosszul fogható rádió. Próbált mentséget találni. Talán Krisztinával történt valami komoly? Betegség? Tartozás? De akkor Péter miért hallgatott? Miért titkolta el? Miért vette el — igen, elvette — a közös pénzüket?
Felidézte Krisztina elegáns kabátját, a feltűnően drága táskát, a beszélgetéseket a „megfelelő szintről” és a „jó partikról”. És azt a sokatmondó félmosolyt: „Megvannak a magam forrásai.”
Most már tudta, mi volt az a forrás. A bátyja. A férje.
Fél hét körül ért haza. Péter a konyhában ült, a telefonját nyomkodta. Amikor meghallotta az ajtót, felkapta a fejét.
— Anna, minden rendben? Próbáltam utalni, de a kártya nem működik.
Anna letette a táskáját, komótosan kibújt a cipőjéből. Belül tombolt, de az arca mozdulatlan maradt.
— Letiltottam.
— Mit csináltál? Miért?
— Bementem a bankba, hogy lekössem a pénzt. Ott derült ki, hogy a megtakarításunk fele eltűnt.
Péter arca elsápadt. Néhány másodpercig csak némán állt.
— Te megszüntetted a hozzáférést? És akkor anya meg Krisztina miből éljen? — tört ki belőle.
Anna szája sarkában keserű mosoly jelent meg.
— Te utaltál a pénzünkből Krisztinának. Nem kérdezem, kijelentem.
— El akartam mondani…
— Mióta tart ez?
— Június óta. Amióta hazajött. Anna, nehéz helyzetbe került, segítség kellett neki…
— Nehéz helyzet? — Anna hangja jeges lett. — Az a nehéz helyzet, amikor kasmírkabátban jár és egy félmilliós táskát lóbál?
— Az még Debrecenből maradt…
— Új ruhákban látom minden alkalommal! Mindig valami friss szerzemény!
— Szüksége van rá… Azt mondja, így nagyobb eséllyel talál rendes férjet…
— Férjet? — Anna érezte, hogy remegni kezd. — Mi hónapok óta egy autóra gyűjtünk! A saját életünket építjük! Te pedig odaadod a pénzünket, hogy a húgod villoghasson?
— Megígérte, hogy visszaadja!
— Miből? Három hónapja „keresgél” munkát!
Péter idegesen járkálni kezdett, ujjai a hajába túrtak.
— Nem tudtam nemet mondani. A testvérem. András elhagyta, nincs állása…
— És ezért az édesanyja után most mi tartsuk el? A mi közös számlánkból?
— Próbáld megérteni…
— Nem. Te próbálj meg engem megérteni! — lépett közelebb Anna. — Huszonnyolc éves, egészséges, diplomás nő. Dolgozhatna. De kényelmesebb másokra támaszkodni. Anyára. Rád.
— Nem ilyen…
— Pont ilyen. És te még támogatod is. Három hónapig hazudtál nekem.
Péter lesütötte a szemét. Az állkapcsa megfeszült.
— Oldd fel a tiltást — mondta halkan.
— Nem fogom.
— Anna…
— Nem! Ez a mi pénzünk volt. Közös célra. Nem dönthettél volna egyedül.
— Én is dolgoztam érte!
— Én is. És többet tettem hozzá, mert többet keresek.
Péter arca megkeményedett.
— Szóval most azért te határozol, mert nagyobb a fizetésed?
— Nem ezért. Azért, mert valakinek józanul kell gondolkodnia.
— Megbeszéltük, hogy mindenről közösen döntünk…
Anna tekintete villant.
— Igen, megbeszéltük. És te ezt a megállapodást szegted meg először.