— Öt perced van — szólalt meg Lilla halkan, mégis dermesztő hangsúllyal, és felülről nézett le rá. A tekintetében olyan hideg megvetés csillogott, hogy Márk önkéntelenül is összébb húzta magát.
— Tessék? — pislogott a férfi, próbálva letörölni szeméből a krémet. — Miféle öt perc?
— Pakolj össze. Elmész. Most azonnal. Abban a szerelésben, ahogy vagy. Jó, egy nadrágot azért húzz fel, nehogy a szomszédok infarktust kapjanak. Bár igazából nem érdekel.
Márk felröhögött volna, de csak valami fulladozó hang tört fel a torkából.
— Lilla, ne csináld már ezt a színházat. Oké, kiborultál, megesik. A torta tényleg drága volt, sajnálom. De hogy kirúgod a férjedet a saját lakásából? Elment az eszed? Ide vagyok bejelentve!
— Ez a lakás a szüleimé volt — felelte csendesen, minden szó súlyként hullott a levegőbe. — Nászajándékba adták. Az én nevemre került. Te valóban ide vagy bejelentve, de lakni csak addig laksz itt, amíg emberként viselkedsz. Ma ezt a státuszt elveszítetted.
Az ablakhoz lépett, és egy mozdulattal félrerántotta a sötétítőt. A nappalit elárasztotta a könyörtelen délelőtti fény, amely kegyetlenül megvilágította a romokat: a széttrancsírozott süteményt, a szőnyegen terpeszkedő foltokat és a kanapén terpeszkedő, krémes alakot.
— Elküdted anyát és apát egy lepukkant panzióba, hogy kényelmesen heverészhess — mondta háttal neki. — Úgy döntöttél, hogy ők csak útban vannak a kényelmednek. Nos, most csere következik. Bedobsz pár alsóneműt, zoknit meg a fogkefédet abba a táskába, és elmész pontosan arra a címre, amit apának odanyomtál egy cetlin.
Márk felpattant, a pólójáról morzsák hullottak a padlóra.
— A „Csendes Fészekbe”? Ugye viccelsz? Oda nem megyek! Az egy csövesfészek! Csak spórolni akartam, öregek már, nekik mindegy! Nekem viszont fáj a hátam, ortopéd matrac kell!
— Apának meg isiásza van — vágott vissza Lilla. — De ez nem zavart, amikor „optimalizáltad a teret”. Most optimalizáld magad kifelé. A taxit már hívtam. Gazdaságos kategória, ahogy szereted. Három perc, és itt van.
A férfi arcáról lassan lefagyott a gúny. Odarohant a komódhoz, kirángatta a fiókokat, és kapkodva gyömöszölte a ruháit a sporttáskába. A krémtől csúszós ujjai közül kicsúsztak a pólók, káromkodott, rájuk taposott, majd újra felkapta őket.
— Meg fogod ezt bánni, Lilla! — ordította, miközben a ragacsos lábára rángatta a farmerját. — Vissza fogsz könyörögni! Kinek kellesz egy gyerekkel? Én tartottalak el benneteket!
— A pénzed nagy része sörre és kütyükre ment — felelte higgadtan. — Minket a szüleim segítettek, amíg te a kanapén „kerested önmagad”.
Márk felkapta a játékkonzolt, és a táskába akarta tuszkolni.
— Tedd vissza — csattant fel Lilla hangja. — Bence keresztapjától kapta ajándékba. Nem te vetted.
A férfi megdermedt. A krém alól gyűlölet villant a szemében. A kontrollert a földhöz vágta; a műanyag megrepedt.
— Fojtsd bele magad a jótékonykodásodba! — rikácsolta. — Éld az életed az öregeiddel! Szagold a gyógyszereiket! Majd találok normális nőt, aki megbecsül! Te meg itt rohadsz bele a házimunkába!
Felrántotta a cipzárt a dagadó táskán. A megszáradó tejszín kérges maszkot vont az arcára, groteszk bohóccá torzítva. Az asztalról felmarkolta az autó kulcsát, de Lilla elkapta a csuklóját.
— A kulcs marad. Az autó is az enyém.
— Menj a francba! — tépte ki a kezét, de a kulcsot a komódra dobta.
Dühösen kiviharzott az előszobába, majdnem fellökve a fogast. A cipőjébe csak beletolta a lábát, a sarkát letaposva.
— Emlékszel a címre? — szólt utána Lilla. — Vagy ismételjem? „Csendes Fészek” panzió. Szobát nem foglaltam, talán kapsz egy ágyat a közös teremben. Így legalább megízleled a szabadságot.
— Kígyó! — köpött vissza, és úgy csapta be az ajtót, hogy a vakolat is lepattant.
A lakásban hirtelen csend lett. Nem az a fojtogató, hanem tiszta, csengő némaság, mint egy nyári vihar után. Lilla hátát az ajtónak vetette, majd lassan lecsúszott a padlóra. Könnyek nem jöttek. Csak ólomsúlyú fáradtság és különös megkönnyebbülés maradt benne — mintha egy évek óta bűzlő zsákot dobott volna ki végre.
A járókában mocorgás hallatszott. Bence felült, megdörzsölte a szemét, és kíváncsian nézett anyjára, majd a kanapén szétkent tortára.
— Rossz? — kérdezte, apró ujjával a maszatra mutatva.
Lilla halványan elmosolyodott.
— Igen, kicsim. A rossz elment. Most rend lesz.
Felvette a telefonját. Ujjai még ragadtak, az érintőképernyő alig reagált. Kikereste apja számát. A kicsengés hosszúra nyúlt. Végre felvették.
— Halló? — szólt bele István fáradt hangon. A háttérben járműzaj és egy női hang állomásneveket sorolt. — Lilla, kislányom… ne aggódj, megvagyunk. Nem luxus, de van ágy. Anyád kicsit felidegesítette magát, felment a vérnyomása, de bevette a gyógyszert…
— Apa — szakította félbe, miközben igyekezett úrrá lenni a torkát szorító gombócon. — Fogjatok taxit. Most rögtön. Gyertek haza.
— De hát… nem akarunk zavarni. Márk biztos fáradt, nem szeretnénk útban lenni — mentegetőzött az apja, és ebben az alázatban Lilla szíve összeszorult.
— Márk nincs itt többé. Elköltözött. Pont oda, ahová titeket küldött. Felszabadult a hely.
— Elköltözött? — döbbent meg István. — Összevesztetek? Miattunk? Lilla, mi kibírjuk pár napig…
— Nem miattatok. Hanem miatta. — Megállt egy pillanatra. Nem volt szükség részletekre. — Kérlek, gyertek. Várunk benneteket. Bence is. És veszünk egy új tortát. Még finomabbat.
Letette a telefont. Végignézett a feldúlt nappalin, és először aznap este őszintén elmosolyodott. Lehet, hogy a kanapé menthetetlen. Lehet, hogy az ünneplés, amit elképzelt, elmaradt. De egy dolog biztos volt: az otthonában többé nem lesz szűk azoknak, akiket szeret. A szemétnek pedig nem a nappaliban van a helye. Hanem a szeméttelepen. Vagy egy háromcsillagos panzió közös hálótermében.