A szalag engedelmesen csúszott le az ujjai közül, a masni hangtalanul bomlott szét. Lilla felemelte a doboz fedelét.
Odabent egy cukrászati csoda pihent. Három kiló könnyű, levegős piskóta, bogyós sziruppal átitatva, vastag, hófehér vajkrémbe burkolva. A tetején aprólékosan kidolgozott marcipán mackó ült, mancsai között az „1”-es számmal, mellette csokoládéval írt felirat: „Drága unokánknak és kisfiunknak, Bencének.” Az édesanyja még videóhívásban választotta ki a mintát, ragyogó arccal, mint egy kislány. Az apja tréfálkozva jegyezte meg, hogy ettől a töménységtől még a foga is összeragad majd, de a pénzt ő utalta el elsőként.
– Lilla! Elaludtál odabent? – harsant ki a nappaliból Márk türelmetlen hangja. – Hozd már azt a tortát, mindjárt összeragad a gyomrom a gerincemmel! Ja, és egy rendes, éles kést is!
Ez a kiáltás volt az utolsó lökés. Olyan volt, mint amikor fém karistol végig az üvegen: éles, visszafordíthatatlan. A nő a mosolygó cukormackót nézte, és hirtelen kristálytisztán látta, hogy itt ma nem lesz ünnep. Nem lesznek gyertyák, nem lesznek közös képek, nem csendül fel a szülei nevetése. Ez a torta, amely a család melegét jelképezte, ebben a lakásban – amelyet férje önzése fojtogatott – idegen tárgynak hatott. Mint egy friss virág egy szemétdomb tetején.
Nem keresett kést. Tányérokat sem vett elő. Két kézzel megfogta a kartonlapot. A sütemény súlya ránehezedett a karjára; hűvös volt, vaníliaillatú, nehéz.
Visszafordult a nappali felé. Léptei alig hallatszottak. Belül különös, csengő üresség terült szét benne. Nem maradt benne sem szeretet, sem sértettség, de még düh sem. Csak egy hideg, tárgyilagos felismerés: amit el kell távolítani, azt el kell távolítani.
Márk továbbra is a kanapén hevert. Fel sem ült. Amikor meghallotta a felesége lépteit, csupán oldalra sandított, a kezéből ki sem engedve a kontrollert. A tévén épp büntetőpárbaj zajlott.
– Na végre – morogta, amikor meglátta a tortát. – Gyere ide. Most komolyan, tányér nélkül esszük? Sebaj, legalább laza. Rakd csak a hasamra, mindjárt vége a meccsnek, aztán felszeletelem.
Tenyerével megpaskolta szőrös hasát, mintha asztalka volna. Arcán önelégült vigyor terült szét. Ő volt a kanapé királya, aki „elintézte a dolgokat”, és most jutalmat várt.
Lilla egészen közel lépett hozzá. Árnyéka rávetült a férfi arcára, eltakarva a csillár fényét. Márk ekkor végre felnézett rá, és valami megváltozott a tekintetében.
– Mi az, miért nézel így? – kérdezte bizonytalanul. – Csak nem megsértődtél? Ugyan már. Holnap kialszod magad, és még hálás is leszel, hogy nem volt itt senki láb alatt…
– Egyél, Márk – mondta halkan.
– Tessék? Add ide a kést, én…
– Egyél. Pihenni akartál. Nyugalmat. Azt, hogy minden körülötted forogjon. Tessék. Most minden a tiéd.
A következő pillanatban megfordította a tortát tartó lapot.
Nem bohóctréfának tűnt, nem volt benne semmi komikus. Nehéz, tompa mozdulat volt, amelyben kétségbeesés és erő feszült össze. A háromkilós sütemény cuppanva zuhant Márk arcára. Lilla nem egyszerűen elejtette: belenyomta, rányomta a férfi fejére, a nyakára, a mellkasára.
A cukormackó reccsenve tört össze az orrán. A sűrű krém azonnal beterítette a szemét, a száját, az orrát, még a fülébe is bejutott.
Márk úgy rándult össze, mintha áramütés érte volna. A kontroller kiesett a kezéből, karjai kapkodva csapkodtak, próbálta letépni magáról a ragacsos, fojtogató masszát. Tompa, fuldokló hang tört fel belőle, mert a krém a száját is eltömítette.
Lilla egy lépést hátrált, zihálva. Ujjai tejszínben úsztak, pólójára vörös bogyós lekvár fröccsent, mintha vérfolt volna. Nézte, ahogy a „racionális menedzser” a kanapén vergődik, és a drága kárpitot cukrászati romhalmazzá változtatja. Úgy tekergőzött, mint egy csapdába esett féreg, piskótát kenve a hajába, az atléta alá, még az alsónadrágjára is.
– Köh… a francba! – tört ki végül belőle, amikor sikerült egy résnyire kinyitnia a száját. Öklével dörzsölte a szemét, csak még jobban szétmaszatolva a krémet. – Te normális vagy?! Megőrültél?! A szemem! Csíp!
Nevetséges látványt nyújtott. Az önjelölt ház ura most úgy ült ott, mint egy gyerekzsúr romjai alá temetett figura. A „Drága” szó egyik csokoládébetűje a homlokára tapadt, groteszk bélyegként.
– Finom, Márk? – kérdezte Lilla tárgyilagos hangon. – Kényelmes? Senki nem zavar? Nem szuszognak a szüleim?
– Te beteg vagy! – ordította, egyik szemét végre kiszabadítva. – Esküszöm, ezért még megfizetsz! Ezt nem hagyom annyiban!
– Hallgass – vágott közbe a nő csendesen, de olyan erővel, hogy a férfi elakadt a levegőben. – Most te fogsz figyelni. És ha egyetlen szóval félbeszakítasz, ráöntöm a tűzhelyen lévő forró levest is. Forrón.
Márk dermedten ült. A felesége tekintetében olyasmit látott, amit korábban soha: hideg, metsző eltökéltséget. Olyan acélt, amely nem inog meg. Abban a pillanatban megértette, hogy ebből a körből ő már kiszorult.
A kanapén kuporgott, ragacsosan és megalázottan. A tejszín lassan csorgott le a szemöldökéről a mellkasára, beszivárogva a ruhájába. Egy párnahuzattal próbálta letörölni magát, de csak még jobban szétkente a zsíros réteget. A levegőben nehéz vaníliaillat keveredett az izzadtság és az alkohol maradék szagával.
– Tudod egyáltalán, mennyibe kerül majd a tisztítás? – sziszegte, miközben kiköpött egy piskótadarabot. Hangjából eltűnt a korábbi magabiztosság, maradt helyette keserű düh. – Ezt még megbánod, Lilla.
A nő válasz nélkül a folyosóra ment. Mozdulatai pontosak és higgadtak voltak. Kinyitotta a gardróbot, és levette a felső polcról azt a régi sporttáskát, amellyel Márk évekkel ezelőtt még edzőterembe járt, mielőtt abbahagyta. Visszatérve a nappaliba, a férfi lába elé dobta a poros táskát, amely tompán puffant a padlón.