— Anya, apa! Megvettem azt a bélszínt, amit kértél! És találtam sajtot is, ami nem ment át a kasszán az akció miatt, még az üzletvezetőt is oda kellett hívni! — Lilla csengő, kapkodó hangja végigsuhant az előszobán, megtörve a lakás addigi csendjét.
Négy súlyos bevásárlószatyrot ejtett le a járólapra, amelyek tompán puffantak a kövön. A nejlon fülek mély, vörös csíkokat martak az ujjaiba, mintha a csontjáig bevágták volna. Fáradtan kifújta a levegőt, homlokáról félresöpörte az odatapadt hajtincset, és figyelni kezdett. Valami nem stimmelt. Túl nagy volt a csönd. Szinte nyomasztó. Egy olyan otthonban, ahol reggel óta két energikus nagyszülő és egy egyéves születésnapos kisfiú tartózkodott, ennek most tele kellett volna lennie élettel.
Arra számított, hogy edénycsörömpölést hall majd — az anyja bizonyára már birtokba vette a konyhát —, vagy az apja mély hangját, amint újra és újra elmeséli valamelyik horgásztörténetét Bencének, aki a járókában ülve lelkesen gügyög hozzá.
Ehelyett a nappali felől csak tompa puffanások és stadionzaj szűrődött ki: a televízió közvetített valamilyen meccset.
— Anya? — szólt be óvatosabban, és közben egy jeges érzés kúszott végig a gerincén.
Lerúgta magáról a sportcipőt, még csak arra sem figyelt, hogyan állnak, és beljebb lépett. A látvány, ami fogadta, hétköznapi volt, mégis gyomorforgatóan közönyös.
A széles, bézs kanapén Márk hevert szétterülve. Csupán egy kifakult, apró kockás alsónadrág volt rajta. A mellkasán játékkonzol-vezérlő pihent, a dohányzóasztalon pedig üres chipses zacskók között izzadt egy doboz sör. A képernyőn digitális focisták kergették a labdát harsány kommentár kíséretében.
Márk lustán felé fordította a fejét, de a tekintetét nem szakította el a képernyőről.
— Na végre — morogta. — Hoztál sört? Írtam üzenetet.
Lilla a nappali küszöbén állt, mintha gyökeret vert volna a lába. Körbenézett. A sarokban ott állt a járóka; Bence békésen aludt, egy plüssmackót szorítva magához. De a szüleinek nyoma sem volt. Nem hevert a fotel karfáján az anyja kötött kardigánja, és az apja szemüvegtokja sem volt a komódon. A vendégszoba ajtaja résnyire nyitva állt, mögötte üresség tátongott.
— Márk… hol vannak anya és apa? — kérdezte, és igyekezett uralni a hangját. — Elmentek sétálni? Az út után? Apa dereka alig bírja…
A férfi megállította a játékot. A kép kimerevedett. Felült, nagyot nyújtózott, ízületei roppantak, majd hosszú kortyot húzott a sörből.
— Nem sétálni mentek. Elköltöztek.
Lilla pislogott. A szavak lassan, nehézkesen jutottak el a tudatáig.
— El… költöztek? Hova? Három órája érkeztek Debrecenből. Kimentünk értük az állomásra, felhoztuk a csomagjaikat… Márk, miről beszélsz?
A férfi arca bosszús fintorba torzult, mintha valami jelentéktelen apróságon rugózna a felesége.
— Ugyan már. Fárasztottak. Komolyan. Apád elkezdte magyarázni, hogyan kellene csapot szerelni, pedig senki nem kérte. Anyád rögtön átrendezte a hűtőt, pakolgatta a befőttesüvegeit. Jöttek-mentek, zajongtak. Egész héten melóztam. A szabadnapomon szeretnék végre így feküdni — rácsapott a kanapéra —, és nem gondolni semmire. Erre itt sürögnek-forognak idegenek, és figyelnek.
A nő gyomra összerándult. Átviharzott a vendégszobába. Minden makulátlanul rendben volt. Az ágy bevetve, mintha senki sem feküdt volna benne. A bőröndök eltűntek. Még az apjának vett új papucs sem volt sehol. Az éjjeliszekrényen egy kitépett lap hevert, rajta néhány szám.
Visszalépett a nappaliba. Az arca forrón égett.
— Mit tettél? — suttogta.
— Hívtam nekik egy taxit — felelte Márk higgadtan, miközben újra a kontroller után nyúlt. — Megadtam egy címet is. Van itt a közelben egy „Otthon” nevű panzió, inkább afféle olcsó hotel, de teljesen korrekt. Ott kényelmesebb lesz nekik. Nekünk is. Este majd átjönnek, felköszöntik a gyereket, aztán visszamennek. Ennyi.
Lilla úgy nézett rá, mintha most látná először. Öt éve éltek együtt, de ez az ember idegen volt számára. Mintha egy vastag fal választaná el minden emberi érzéstől. A zsebében rezgett a telefon. A kijelzőn ez állt: „Apa”. Nem merte felvenni. Tudta, hogy amint meghallja a hangját, sírni kezd. A torkában azonban nem könnyek gyűltek, hanem sűrű, sötét düh.
— Hogy voltál képes kirakni a szüleimet, akik az unokájuk első születésnapjára jöttek át az országon, egy panzióba? Csak mert alsónadrágban akartál flangálni a saját lakásodban? Amíg én bevásároltam, te kipateroltad őket?
Márk fel sem kapta a fejét. Csupán feljebb tekerte a hangerőt.
— Ne csinálj jelenetet, Lilla. Senkit nem „raktam ki”. Elmondtam, hogy szűkös a hely, és szükségem van a saját térre. Gondolkodj már: egy átalakított másfél szobás lakás, meleg, kisgyerek. Hova férne még két nyugdíjas? Felnőttek, megértették. Apád morgott valamit a vendégszeretetről, de gyorsan összepakoltak. A taxit is én fizettem. Ne állíts be szörnyetegnek.
— Te fizetted a taxit… — ismételte hitetlenkedve. — Fizettél, hogy elküldd az apámat, akinek állandóan fáj a dereka, meg az anyámat, aki házi savanyúságot cipelt neked Debrecenből? Egy olcsó hotelbe száműzted őket?
— Nem „száműztem”, hanem elhelyeztem egy gazdaságos szálláson — javította ki oktató hangon. — És halkabban, mert felébreszted Bencét. Hoztál valami normális kaját? Reggel óta csak chipset ettem.
Lilla tekintete végigsiklott rajta: a szétterpesztett lábakon, a közönyös arcon, amelyet a képernyő villódzása világított meg. Az előszobában a zacskókban olvadozott a fagyasztott pisztráng, a drága sajt felmelegedett. A fejében azonban csak egyetlen gondolat visszhangzott: Márk egyetlen mozdulattal törölte ki a szüleit az életéből, mint egy felesleges fájlt, hogy több hely maradjon a saját kényelmének. És most természetesnek veszi, hogy ő majd nekiáll főzni.
A férfi nagyot sóhajtott, mintha egy értetlen kisgyereknek készülne magyarázni. Lassan félretette a kontrollert, látványosan jelezve, mekkora áldozat ez tőle. A kanapé megnyikordult, amikor hátradőlt, karjait a feje alá tette.
— Lilla, ne dramatizáld túl, kérlek. — hangja elnyújtott, lusta volt, és már benne csengett az a fölényes leereszkedés, amelyből Lilla tudta, hogy ez a beszélgetés most egészen más irányt fog venni.