— …kezdte elnyújtott, tunya hangon, amelyből nyíltan sütött a lekezelő fölény. — Te ezt nőként nézed. Csupa érzelem, könny, meg hogy „jaj, anyu megsértődik”. Próbáld már meg egyszer racionálisan szemlélni a dolgokat. Úgy, mint én.
A dohányzóasztal felé nyúlt a sörösdobozért, megrázta, mintha ellenőrizné, maradt‑e még benne valami, majd fintorogva lehúzta a langyos utolsó kortyot.
— Ott van például az apád. Rendes fickó, ezt nem vitatom. De van az a szokása… észrevetted már? Folyton szipog. Harminc másodpercenként. Szipp. Szipp. Szipp. Ültem vele a konyhában fél órát, amíg te készülődtél, és komolyan mondom, már rángatózott a szemem. Mondtam is neki: „István bátyám, hozzak zsebkendőt?” Erre nevet, hogy ez nála krónikus, öregkori dolog. És akkor én mit csináljak? Hallgassam egész este ezt a koncertet? Én pihenni szeretnék, érted? Idegőrlő munkám van, középvezető vagyok, felelősség van rajtam!
Úgy adta elő mindezt, mintha legalább egy atomerőmű működéséért felelne, nem pedig fuvarleveleket tologatna egy logisztikai iroda számítógépén.
— És az anyád? — lendült bele egyre jobban. — Ő meg olyan, mint egy lánctalpas. Belép, és már sorolja is: „Márk, miért poros a szekrény teteje?”, „Márk, süssek neked fasírtot, olyan sovány vagy.” Nem kérek fasírtot! Nem akarok beszámolót tartani a saját lakásom állapotáról! Itthon hadd járjak már alsónadrágban, hadd vakarózzak, ha viszket valami, és hadd böfögjek egyet a sör után, ha jól esik. Ez az én otthonom, Lilla. Az én váram. Velük meg feszenghetek ingben, behúzott hassal, és hallgathatom az időjárás-jelentést Debrecenről. Miért kéne ezt tennem a szabadnapomon?
Lilla hallgatta, és úgy érezte, a levegő lassan megül a szobában, sűrűvé és mérgezővé válik. A férfi arcát nézte — az enyhén pisze orrot, a szája fölötti anyajegyet, amit valaha kedvesnek talált —, és most egy idegent látott maga előtt. Egy kanapén nevelkedett szörnyet. Egy önző embert, akinek a világa a saját kényelmére zsugorodott.
— Évente egyszer jönnek, Márk — szólalt meg halkan, miközben az ujjai elzsibbadtak. — Egyetlen egyszer. A kisfiuk születésnapjára. Két napot sem bírtál volna ki? Csak miattam? Hogy apu lássa, hogyan jár Bence?
— Miért kellene kibírni, ha nem muszáj? — tárta szét a karját őszinte értetlenséggel. — Ez a ti bajotok, nők: szeretitek a szenvedést. Én megoldottam a helyzetet. Hatékonyan. Optimalizáltam a teret.
Felvette az asztalról a lefelé fordított mobilját, feloldotta, és Lilla arca elé tolta.
— Nézd csak. „Meghitt Sarok” Hostel. 3,8-as értékelés a térképen, teljesen vállalható. Kétágyas szobát foglaltam, nem valami közös hálót! Nagylelkű vagyok, nem? Igaz, a zuhanyzó a folyosón van, de ők még a régi rendszerben edződtek, kollégiumban laktak, nem fognak hisztizni. Ráadásul közel a belváros, sétálhatnak, nézelődhetnek. A címet nagy betűkkel le is írtam nekik, nehogy eltévedjenek. A taxisnak szóltam, hogy vigye őket egészen a bejáratig. Mindenre gondoltam!
A kijelzőn egy lehangoló kis szoba fotója világított: zöldre mázolt falak, két keskeny, fémvázas ágy rikító, olcsó ágyneművel. Inkább emlékeztetett egy lepukkant kórteremre, mint idős emberek pihenésére alkalmas helyre.
— Egy 3,8-as értékelésű szállóra küldted a szüleimet — mondta Lilla lassan, a képernyőről fel sem pillantva. — Az apámat, aki az esküvőnkre autót ajándékozott. Az anyámat, aki melletted virrasztott, amikor mandulagyulladásod volt, és húslevest főzött neked, amíg én műszakban dolgoztam.
— Ugyan, ne játsszuk ezt, hogy ki mivel tartozik — legyintett Márk, és elvette a telefont. — Az autót már rég eladtuk, a leves pedig az ő ötlete volt. Mondom: egyszerű emberek, nem igénylik a luxust. Nekik az a lényeg, hogy legyen hol aludni. Itt viszont — körbemutatott a nappalin — az én területem van. Futballt akarok nézni, sört inni, és nem azon agyalni, hogy a fal túloldalán valaki horkol vagy a vécére jár. Ez higiéniai kérdés. Mentális egészség. Te olvasol ilyen pszichológiai cikkeket, tudhatnád, mik azok a személyes határok. Én most meghúztam az enyémet.
Elégedetten süppedt vissza a párnák közé. Szemében nem csillant meg bűntudat, még csak bizonytalanság sem. Szilárd meggyőződéssel hitte, hogy a világ az ő kényelmét szolgálja, a többiek pedig csupán díszletek. Ha egy díszlet útban van, félreteszik. Vagy elszállásolják egy hostelben.
Lillában ekkor valami hangosan, visszafordíthatatlanul elszakadt. Mintha az a vékony húr, amelyen eddig a türelme és a mentegetései függtek, egyszerre pattant volna el. Hirtelen tisztán látta: ez nem fáradtság. Nem munkahelyi stressz. Ez rothadás. Mélyen gyökerező, csontig hatoló romlottság.
Lenézett a kezére. A bőre még mindig piros volt a nehéz bevásárlószatyroktól. Finomságokat cipelt, hogy örömet szerezzen neki. Ő pedig közben kirakta az ajtón azokat, akik neki az életet adták.
— Értem — mondta végül olyan üres hangon, hogy abban sem harag, sem fájdalom nem csengett.
Márk egy pillanatra felkapta a fejét, mintha megérezne valami szokatlant, de aztán vállat vont.
— Na, látod. Tudtam, hogy okos nő vagy. Morogsz egy kicsit, aztán lehiggadsz. Most inkább hozz valami kaját, tényleg éhen halok ebben az idegállapotban. Láttam azt a tortásdobozt. Hozd ide az egészet, vágok magamnak egy nagy szeletet. Ünnepeljük meg a diplomáciai zsenialitásomat.
Visszanyomta a „Play” gombot a kontrolleren. A képernyőn a játékosok újra futni kezdtek a labda után. Márk elmerült a meccsben, mintha sem feleség, sem szülők, sem lelkiismeret nem létezne.
Lilla még néhány másodpercig állt mögötte, a ritkuló hajkoronát nézve, aztán sarkon fordult, és szó nélkül a konyhába ment.
A helyiségben makulátlan rend fogadta. Se koszos csésze, se morzsa, se főzés nyoma — az édesanyja az alatt a rövid fél óra alatt is ragyogó tisztaságot varázsolt. A pulton magányosan állt egy nagy, fehér doboz, halványkék szaténszalaggal átkötve. Az est fénypontja. A torta, amelyet egy hónappal korábban rendelt meg a város legjobb cukrászától.
Lilla lassan az asztalhoz lépett. A kezei, amelyek az előbb még a cipekedéstől és a döbbenettől remegtek, most különös, már-már ijesztő pontossággal mozdultak. Ujjai a szalag végéhez értek, és megálltak egy pillanatra a sima, hűvös anyagon.