– A ruháid és minden más lent van. Az autó kulcsa a sofőrnél. Arra indulsz, amerre csak akarsz. Mondjuk az édesanyádhoz. Ott, biztos vagyok benne, kényelmesen berendezkedhetsz. Én maradok. Nekem még intéznem kell egy új bejárati ajtót. És talán beszerzek egy másik fikuszt is.
Szembefordultam velük. Hosszú idő után először nem remegett bennem semmi. Nem volt bennem rettegés, sem kapkodó düh – csak kimerültség és egy furcsa, szorító üresség.
– Ideje csomagolnotok – folytattam higgadtan. – A biztonságiak segítenek levinni a dobozokat. És Erika – néztem rá egyenesen –, ha még egyszer hívatlanul átléped ezt a küszöböt, nem zárcserével fogom kezdeni. Azonnal rendőrt hívok. A rongálásról és a fenyegetésekről szóló beadvány már az ügyvédnél van.
Motyogott valamit, de a szavai elvesztek az egyik őr kemény tekintete alatt. Péter még mindig a kezében tartotta a feszítővasat. Aztán hirtelen a parkettára hajította. A fém csattanása élesen visszhangzott a falakról.
– Szóval végig… csak kivártál? – kérdezte rekedten.
– Nem – feleltem őszintén. – Reméltem. Az utolsó pillanatig. Egészen addig, amíg a szerszámod bele nem mart az ajtómba.
Mintha egyszerre éveket öregedett volna, lassan elindult a dobozok felé. Erika összeroskadt tartással követte. Az őrök felkapták a csomagokat, és kivitték a folyosóra. Az ügyvéd mellettem maradt, halkan magyarázott valamit az iratokról, de alig hallottam.
Fél óra múltán kiürült a lakás. Utolsóként Erika lépett ki, váll fölött visszavetett, gyűlölködő pillantással. Péter egyszer sem nézett vissza.
Amikor a lift zaja is elhalt, betámasztottam a megcsonkított ajtót, és az ablakhoz mentem. Lent a teherautóba emelték az utolsó dobozokat. Péter beült a saját kocsijába. Hosszú ideig mozdulatlanul ült, homlokát a kormányra hajtva. Végül beindította a motort, és lassan, a teherautó mögött maradva, kihajtott az udvarból.
Addig álltam ott, amíg mindkét jármű el nem tűnt a sarkon. Aztán megfordultam. A kifosztott lakás kongó csenddel fogadott. Por, idegen verejték és fém szaga keveredett a levegőben. A napsugárban porszemek keringtek. Ahol valaha az ő kanapéja állt, most csupán a csupasz parketta világos foltja maradt.
Mélységes levegőt vettem. Rengeteg teendő várt rám. Mestert kellett hívnom, masszív, biztonságos ajtót rendelni – olyat, amely csak az én kulcsomra enged. Fel kellett mosni, eltüntetni minden nyomot, amit itt hagytak. Ki kellett találnom, mit szeretnék látni ezeken a falakon. És milyen ülőbútor illene ide. Egyetlen kanapé? Vagy inkább semmi ilyesmi – talán egy nagy fotel, csak nekem.
Odamentem a szilánkos ajtómaradványhoz, és végigsimítottam a letört fadarabon. Feszítővassal érkeztek, hogy áttörjék a határaimat, az utolsó védelmemet. Azt hitték, a fa gyengébb náluk. De a csendes elszántság és a törvény erősebbnek bizonyult bármilyen tölgyfánál.
„Meglepetés” – futott át rajtam némán. Sikerült.
Kintről gyereknevetés és madárcsicsergés szűrődött fel. Behunytam a szemem. Sok idő után először nem éreztem szűknek ezt a lakást, amely most már kizárólag az enyém volt. Üres volt, igen. Fájdalmasan az. De ebben a kopár térben már mocorogni kezdett valami új. Törékeny, mint egy friss hajtás – mégis az enyém.
Teljes egészében az enyém.