Az anyósom és a férjem felfeszítik a lakás ajtaját
Feszítővas.
A hang olyan volt, mintha egy légkalapács dolgozna közvetlenül a küszöböm előtt. Tompa, ütemes csapások csattantak az ajtón, szétzúzva a reggelem csendjét. Nem csengőszó, nem udvarias kopogás – hanem vas, súlyos és kérlelhetetlen. A döndülések közé egy rekedt, éles hang vegyült, káromkodásokkal teleszórva, amelyeket még így sem értettem teljesen.
Az anyósom, Erika, az én lakásom ajtaját próbálta betörni. Az „övének” tekintette. Mert a fia fizette ki. Mert ő lakott itt. Én pedig – Nasztya – legfeljebb egy ideiglenes tartozék voltam, „a kapcsolat hivatalosítása”, ahogy a menyegzőnkön szárazon megjegyezte. A zárakat előző este cseréltettem ki. Miután hazaérve azt találtam, hogy a kedvenc, csavart törzsű fikuszom – anyám ajándéka – eltűnt a helyéről. A gardróbban pedig a nagymamámtól örökölt pehelypaplan helyett egy érdes, hivatalos szagú, idegen takaró feküdt. Minden más illatot átvett a jövevény szaga.
– Erika, kérem, menjen el – szóltam ki az ajtó mögül, igyekezve, hogy a hangom ne remegjen. – Kénytelen leszek rendőrt hívni.
Hiba volt kimondani. A szitkozódás azonnal hisztérikus üvöltéssé fajult, az ütések sűrűsödtek. A masszív, tölgyfa ajtó – a szüleim ajándéka a beköltözéskor – megremegett a pántjain.
– Rendőrt? Majd én adok neked! Várd csak meg a fiamat, majd ő elintéz!
A fia. Péter. A férjem. Az az ember, aki még egy hónapja a konyhában a vállamat csókolgatta, és azt suttogta, hogy a hajam illata megbabonázza. Két nappal ezelőtt viszont, amikor sírva kérdeztem, miért adta oda a kulcsot az anyjának, és miért engedi, hogy távollétemben átrendezze a lakást, csak vállat vont. „Anya segíteni akar. Unatkozik. És különben is, az a takaró nem a tiéd, hanem a miénk. A fikusz sem a tiéd, hanem a miénk.”
A „miénk”. Egy homályos, mindent elnyelő szó, amelyben az én dolgaim, az én határaim egyszerűen felszívódtak.
Hátrébb léptem az előszobában. A kezem reszketett. Ideje volt telefonálnom. Nem a rendőrségnek – ők talán egy óra múlva érnének ki, ha egyáltalán. Más számot hívtam. Rövid, hivatalos vonalat.
– Halló? Igen, Nasztya vagyok, a 44-esből. Itt vannak. Mindketten. Feszítővassal. Kérem, a megbeszéltek szerint.
A vonal túlsó végén tömör „értettem” hangzott, aztán bontották a kapcsolatot. Az ajtó előtt közben rövid csend állt be; Erika talán kifulladt. De tudtam, hogy ez csak átmeneti.
Tizenöt perc sem telt el, amikor éles fékcsikorgás hasított az utcába. Péter megérkezett. Nem rohant – autóval jött. A kezében nála is volt egy feszítővas, kisebb, de ugyanúgy fenyegető. A hangjuk összefonódott odakint, baljós párost alkotva.
– Péter, teljesen elszemtelenedett! Lecserélte a zárat! A saját lakásában!
– Nasztya, nyisd ki! – már az ő hangja szólt, mélyen, feszülten. Nem gyengéden. Nem ismerősen. Idegenül. – Elég a jelenetből! Azonnal ajtót nyitsz, vagy betörjük!
Nem válaszoltam. A hátamat a folyosó falának vetettem, szemben az ajtóval. A vakolat hajszálrepedését bámultam, amit hónapok óta meg akartunk javítani. „Majd később” – mondta mindig. Az a később sosem jött el.
Aztán a feszítővas hegye becsúszott az ajtó és a tok közötti résbe, és a fém újra felsikoltott.