– Asszonyom, kérem, őrizze meg a nyugalmát, ellenkező esetben kénytelenek leszünk intézkedni – mondta az egyik őr halkan, de ellentmondást nem tűrően, amikor Erika hangja sikoltásba csapott volna.
– Ez meg mi a csoda? – hörögte Péter, miközben még mindig a feszítővasat markolta. A fenyegető póz azonban láthatóan hidegen hagyta a biztonságiakat.
Lassan elléptem a faltól, és egyenes háttal álltam meg a szoba közepén.
– Azt jelenti, Péter – feleltem nyugodtan –, hogy a „meglepetés-terv” az utolsó szakaszába ért. Emlékszel, amikor három éve megvettük ezt a lakást?
Rám meredt, homloka ráncba szaladt, de nem válaszolt.
– Nem volt meg a teljes vételár. A hiányzó összeget a szüleim adták. Nem kölcsönként, hanem hivatalos ajándékozással, kizárólag az én nevemre. Az összeget az én saját hozzájárulásomként vezettük be a szerződésbe. Minden közjegyző előtt történt. Te akkor is csak aláírtál, anélkül hogy elolvastad volna a papírokat – siettél a meccsre, emlékszel? A tulajdoni arány: harmincöt százalék a tiéd, hatvanöt az enyém. Osztatlan közös tulajdon, de nem egyenlő részekben.
Az arca elsápadt.
– És akkor mi van? Attól még közös az egész…
– Nem az egész – vágtam közbe. – Tulajdoni hányad. Ez jogilag nem ugyanaz. Ha az együttélés ellehetetlenül, és az egyik tulajdonos súlyosan megsérti a másik jogait… – végignéztem a betört ajtón és a kezében tartott szerszámon –, akkor a másik fél kérheti a tulajdoni rész természetbeni elkülönítését vagy annak megváltását. Bíróságon. De az hosszadalmas eljárás.
Hagytam, hogy a csend rájuk nehezedjen.
– Én inkább más megoldást választottam. Gábor?
Az ügyvéd kinyitotta az aktatáskáját, és elővett néhány dokumentumot.
– Péter Viktor, Erika asszony – kezdte tárgyilagosan. – Az adásvételi szerződésben foglalt megállapodás, valamint a független értékbecslő által megállapított piaci ár alapján ügyfelem, Anna Valéria, mint többségi tulajdonos, él az elővásárlási és kivásárlási jogával. Péter Viktor, az ön harmincöt százalékos tulajdoni hányadát a hivatalos forgalmi értéken megvásárolta. Az összeg átutalásra került az ön bankszámlájára. Ellenőrizheti. – Egy lapot nyújtott át neki. – Az ön feladata mindössze az átadás-átvételi jegyzőkönyv aláírása, valamint személyes tárgyainak elszállítása, amelyek – amint látom – már össze vannak csomagolva. Erika asszony, mivel nem tulajdonos, semmilyen jogcímen nem tartózkodhat itt tovább, ezért az ingatlant haladéktalanul el kell hagynia.
A csend sűrű volt és tapintható. Erika hol a fiára, hol rám nézett, ajkai mozogtak, de hang nem jött ki rajtuk. Péter a papírt bámulta, mintha idegen nyelven íródott volna.
– Te ezt előre kitervelted… mindent – préselte ki végül.
– Megtanultam számolni – feleltem halkan. – Megtanultam, hogy ami az enyém, azt csak akkor tarthatom meg, ha képes vagyok megvédeni. Te és az anyád hosszú ideig próbáltátok elhitetni velem, hogy ebben a lakásban semmi sem az enyém. Se az ízlésem, se a tárgyaim, se a jogom a csendre. Azt hittétek, nem tudok a félrelépéseidről. Minden dokumentálva van. Nincs kibúvó. Egyetlen dologban volt igazatok: itt valóban nem volt helyem. De tulajdoni részem volt. És most éltem vele.
Az ablakhoz léptem, és szélesre tártam. Lent, a bejárat előtt egy kisebb teherautó parkolt, mellette két rakodómunkás várakozott.
– A holmid már indulásra kész – mondtam nyugodtan, és éreztem, hogy hosszú hónapok óta először nem a félelem beszél belőlem, hanem a végérvényes döntés.