A következő pillanatban a fém újra felsivított, a fa pedig recsegve adta meg magát. Nem egyedül dolgozott: anya és fia összehangolt mozdulatokkal feszítették szét az ajtót. Mintha nem csak egy zárat törnének fel, hanem az életembe akarnának betörni. Abba az életbe, amit ők közösnek neveztek, én viszont már régóta börtönként éltem meg.
Csattanás. Még egy ütés. A zár nyöszörögve engedett. Éreztem, hogy másodpercek választanak el attól, hogy berontsanak abba a térbe, amely fölött uralkodni akartak. Lassan beszippantottam a levegőt. Ne rettegj. Minden pontosan úgy történik, ahogy eltervezted.
Az utolsó, fülsiketítő csapásnál az ajtó egyik pántja kiszakadt, és éles csikorgással kivágódott. A nyílásban ott álltak. Erika kipirulva, zilált hajjal, diadalittas gyűlölettel a tekintetében. Péter falfehéren, arca eltorzulva az indulattól, kezében a feszítővassal. Ő lépett be először.
– Na, elégedett vagy? – sziszegte felém.
Nem feleltem. Csak néztem őket. A lendület, amellyel betörtek, egy pillanat alatt megtört. Megdermedtek. Mert az előszoba – és a mögötte feltáruló nappali – látványa finoman szólva is szokatlan volt.
Dobozok sorakoztak a fal mentén. Számtalan kartondoboz, katonás rendben egymásra rakva. Némelyik gondosan leragasztva, feliratozva: „Könyvek”, „Konyhai eszközök”, „Téli ruhák”. És ami a legfeltűnőbb: a lakás szinte kongott az ürességtől. Eltűnt a hatalmas tévé – az övé. A nehéz bőrkanapé, amelyhez annyira ragaszkodott, szintén sehol. A falakról lekerültek a képek, amelyeket a saját pénzén vásárolt. A vitrin helyén – azé a vitriné, amelyet Erika olyan büszkén emlegetett – csak egy poros téglalap rajzolódott ki a padlón.
– Ez meg mi a csoda? – Péter ocsúdott fel elsőként. – Hol vannak a cuccaink?
– A te cuccaid – javítottam ki halkan. – A tieid és az édesanyádéi. Összecsomagolva. Lent vannak, a költöztetők autójában. Rátok várnak.
– Kiraboltál minket?! – rikácsolta Erika, és berohant a nappaliba, mintha a saját szemének sem hinne. – Hol a vitrin? Hol a kristályom?
– A tiéd. És gondosan becsomagolták. Minden, amit te vettél, vagy amit a te pénzedből fizettél, Péter – minden, amit valaha a sajátodnak neveztél – dobozba került. Elvihetitek. Ma.
Péter tekintete rám szegeződött. A düh lassan értetlenségbe fordult, majd valami hideg felismerés csillant meg benne.
– Te elköltözöl – mondta tompán.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Ti költöztök el. Mindketten.
Felnevetett, röviden, élesen.
– Elment az eszed? Ez az én lakásom. Én vettem. Te itt senki vagy.
– Pontosan – bólintottam. – Senki. Épp ezért maradok. És ti mentek.
Erika visszaviharzott az előszobába, az arca eltorzult a dühtől.
– Péter, fogd meg! Teljesen megőrült! Hívd a rendőrséget! Kifoszt minket!
De Péter nem mozdult. Csak nézett rám, és a gyanú egyre határozottabban rajzolódott ki az arcán.
– Mit csináltál, Anna?
Abban a pillanatban két egyenruhás biztonsági őr jelent meg a kiszakított ajtónyílásban, mögöttük pedig egy középkorú férfi szemüvegben, kezében irattartó mappával – Gábor.
– Anna Valéria, minden rendben? – kérdezte tárgyilagos hangon.
– Igen, Gábor, köszönöm. Fáradjanak be.
Az őrök az ajtó két oldalán helyezkedtek el, elállva a kijáratot. Erika ösztönösen megindult feléjük, de az egyik biztonsági ember nyugodt, mégis határozott mozdulattal az útját állta, és ettől a levegő hirtelen megfagyott a szobában.