Aztán jöttek a további üzenetek.
— Anna, megőrültél?! Tele a lakás vendégekkel! Erzsébet néni már itt van!
— Anna, ez aljas húzás volt! Rendeltünk pizzát, de a futár valahol elkeveredett!
— Anna, József szétcincálta a harmonikát, mert András nem találta a konyakot!
Végül András suttogása következett, valószínűleg a fürdőszobába zárkózva:
— Kicsim, most miért csinálod ezt? Anya sír. Erzsébet néni azt terjeszti, hogy csórók vagyunk. Gyere vissza, jó? Mindent feltakarítok, esküszöm.
Nem reagáltam.
Három nap múlva léptem be újra a lakásba. Dermedt csend fogadott, a levegőben pedig az állott alkohol és az olcsó felvágott szaga keveredett.
András a konyhaasztalnál ült, könyökével az asztalra támaszkodva, két tenyere közé szorítva a fejét. Úgy festett, mint egy levert hadvezér, aki nemcsak csatát veszített, de még a felszerelését is ellopták tőle hazafelé.
— Visszajöttél — rekedten tört ki belőle.
— Hazajöttem — pontosítottam higgadtan. — Az már egy másik kérdés, te mit keresel itt.
— Anya nem áll szóba velem. Azt mondja, képtelen voltam méltó fogadtatást szervezni. Szégyent hoztam rá a rokonság előtt.
Töltöttem magamnak egy pohár vizet, komótosan.
— Milyen különös. Hiszen mindent egyeztettetek.
— Anna, ez kegyetlenség volt. Cserben hagytál minket.
— Nem hagytalak cserben. Egyszerűen átadtam a szervezést. Szereted ezt a kifejezést, nem? Teljes döntési szabadságot kaptatok. Saját szabályok szerint akartatok ünnepelni? Megtettétek. Hogy a rendszer nem működik az én munkám és pénzem nélkül? Nos, ez puszta gazdasági tény.
Megpróbált kihúzni magát.
— Így nem lehet élni! Férfi vagyok! Nekem kijár a tisztelet!
Leültem vele szemben, és a szemébe néztem.
— A tisztelet nem azt jelenti, hogy bólogatnak neked, miközben ostobaságokat beszélsz. A tisztelet ott kezdődik, ahol a szavak és a tettek fedik egymást. És jelenleg… a bőröndöm még mindig nincs kipakolva. Ha szeretnéd, segítek összecsomagolni a tiédet. Mária bizonyára örülne a társaságodnak. Úgy hallottam, most új tapétát választott, felfrissítette az auráját. Ideális környezet egy ilyen nagyra értékelt példánynak.
Egy órán belül elment. Az ajtót próbálta drámaian becsapni, de az ajtócsukó lágyan visszahúzta, megfosztva őt az utolsó színpadi gesztustól.
Egyedül maradtam. Csend vett körül. Lehúztam a tükröt borító fóliát. A visszfényben egy nő nézett rám, aki talán nem tud negyven főre tökéletes kocsonyát készíteni, viszont mesterfokon irányítja a saját sorsát.
És tudják, mit gondolok?
Soha ne féljenek attól, hogy „rossznak” bélyegeznek azok, akik a kedvességüket az önérzetük üzemanyagaként használnák.
A határok nem betonfalak. Inkább ajtók. És a kulcs kizárólag az önök kezében kell, hogy legyen. Ha pedig valaki azzal érvel, hogy „anyuval már mindent megbeszéltünk”, akkor nyugodtan bízzák rá a kivitelezést is. A főkönyvelő aláírása — vagyis az önök beleegyezése — nélkül az egész megállapodás nem több papírhulladéknál.
Azóta András Máriánál lakik. Azt beszélik, még most is egymást hibáztatják „az évszázad kudarcáért”. Én pedig… vettem új függönyöket. Nem bézst. Élénk türkizt. A tenger, a szabadság színe — és annak biztosítéka, hogy Debrecenből egyetlen rokon sem üldögél többé a nappalimban.