– A minimalizmus akkor szegénység, ha valakinek nincs semmije – folytattam higgadtan. – De ha valakinek van ízlése, és egyszerűen nem akar aranybojtos, porfogó monstrumokat akasztani az ablakra egy letűnt korszak emlékére, azt stílusnak hívják.
– Mindig ilyen csípős volt a nyelved – vágott vissza Mária sértetten. – Bárcsak a konyhában lennél ilyen ügyes. Erről jut eszembe: az ünnepi menü. Összeírtam. – Egy sűrűn teleírt lapot csapott az asztalra. – Semmi bonyolult. Előételnek csőben sült gomba, kocsonya – kizárólag marhanyelvből, sertést nem eszem –, háromféle főfogás és torta. Napóleon. Természetesen házi. Boltit felszolgálni sértés a vendégekkel szemben.
Végigfutottam a listán. Ennyi étel egy kisebb lakodalomra is elegendő lett volna.
– Pompás – bólintottam. – Melyik cateringcéget hívjuk? Tudok egy kiválót, fejenként ötezer forinttól dolgoznak. András állja majd a számlát?
Mária felnevetett, nyakláncának vaskos gyöngyei összekoccantak.
– Ugyan már, kislányom, miféle catering? András most nehezebb időszakon megy keresztül. Te vagy a felesége. A te dolgod, hogy tartsd a frontot. Nem pénzt kérek tőled. Csak teríts meg. Az alapanyagokat, jó, megveszi a fiam.
– Vagyis – hajtogattam papírrepülővé a listát –, vegyek ki két nap szabadságot saját költségen, álljak húsz órát a tűzhely mellett, szolgáljak ki negyven embert, hallgassam, hogy a kocsonya nem úgy rezeg, mint a maga bal sarka, aztán mosogassak hajnalig?
– Ez a család! – csattant fel András, aki időközben kilépett a fürdőből. – Miért számolod mindig munkaórákban? Hol marad a női bölcsességed?
– A bölcsesség, András, az a képesség, hogy különbséget tegyünk család és élősködés között. Létezik egy gomba, a kordicepsz. Az is „együttélésnek” nevezi, amit a hangyával művel. Aztán belülről falja fel.
András arca bíborba fordult. Valami magasztos eszmefuttatással akart visszavágni, már kezdte: „A nő olyan, mint egy edény…”, de félrenyelte a saját szavait, és köhögni kezdett.
– Úgy látom, az az edény túlcsordult – jegyeztem meg szárazon.
A következő napok groteszk színjátékká torzultak. Mária minden este megjelent, ide-oda pakolta a vázákat, és kifogásolta a díszpárnáim árnyalatát. András diadalmas kakasként járt-kelt, telefonon dicsekedve a barátainak, mekkora fogadást rendez. „Igen, barátom, minden a legmagasabb szinten. Az asszonyaim sürögnek-forognak.”
Az „asszonyaim” kifejezéstől kirázott a hideg.
A csúcspont az volt, amikor Mária áthozta a „lakberendezőt” – a barátnőjét, aki egy lapított tökre emlékeztető barettet viselt –, és kijelentette, hogy az ünnepi hangulathoz feltétlenül fóliával kell bevonni a tükröimet.
– Ez elűzi a negatív energiákat – magyarázta ünnepélyesen.
– Az egyetlen negatív energiaforrásnak kulcsa van a lakásomhoz – morogtam az orrom alatt.
– Mit suttogsz ott? – kapta fel a fejét Mária.
– Azt, hogy zseniális ötlet a fólia. Rögtön látszik a színvonal. Esetleg csináljunk belőle csákókat is? Hogy zavartalan legyen a kapcsolat a kozmosszal, ne szakadjon meg az égi sugárzás az ünnepi vacsora alatt?