Márk megmerevedett, egyik kezével a feszítővasra támaszkodva. Szinte pislogni is elfelejtett, úgy bámult rám, majd végigmérte a mellettem álló, kifogástalan megjelenésű férfit, végül a járdaszegélynél parkoló, csillogó autón állapodott meg a tekintete.
Azonnal felismertem. Egyetlen másodpercig sem volt kétségem.
És mégsem történt bennem semmi.
A szívem nem dobbant gyorsabban, nem szorult össze a torkom. Hideg, közömbös pillantással néztem át rajta, mintha csupán egy utcai lámpaoszlop vagy egy hókupac lenne az út szélén. Nem torpantam meg, nem lassítottam. Egyszerűen elsétáltam mellette, beszálltam a fűtött autó kellemes melegébe, és a férjemre mosolyogtam.
Márk ott maradt a metsző, jeges szélben. A sűrű, apró hópelyhek rátapadtak kopott, piszkos munkaruhájára. A túloldalon, közvetlenül az étteremmel szemben, vakító fényben úszott egy műszaki áruház kirakata. A hatalmas üveg mögött katonás rendben sorakoztak a vadonatúj vasalók, mindegyik makulátlanul csillogott a reflektorok alatt.
Ő még sokáig nézte az egyre távolodó autónkat. Orrát hangosan felszippantotta, amely már a hidegtől vörösen égett. Dermedt ujjai erősebben szorították a szerszám nyelét. Aztán alig hallhatóan, inkább csak magának morogva megszólalt:
— Én tartottam el… azt a semmirekellőt.
A szavai elvesztek a szél süvítésében.
Bent az autóban csend volt és meleg. A motor egyenletesen duruzsolt, az ablakon túl pedig lassan elmosódott a havas utca képe. Nem néztem hátra. Nem éreztem kísértést sem.
Valaha azt hitte, nélküle semmire sem viszem. Hogy az életem az ő jóindulatától függ. Hogy hálásnak kell lennem azért, amiért „eltart”. Sokszor hallgattam végig, milyen szerencsés vagyok, amiért mellettem maradt. Akkor még elhittem.
Most azonban már pontosan tudtam: nem ő emelt fel engem — csak visszatartott.
Ahogy az autó befordult a sarkon, a kirakat fényei végleg eltűntek a szemem elől. A múlt egy darabja ott maradt a havas járdán, egy rozsdás szerszámba kapaszkodva.
Én pedig előre néztem.