Teljes erőből csapta le a felhevített vasalót a deszkára. A talpából éles szisszenéssel tört elő a gőz, nedves forróság csapott az arcomba. A halántékom lüktetett a jól ismert, tompa fájdalomtól. Három év házasság után az életünk egyetlen, véget nem érő veszekedéssé silányult. A kanapé szélén kuporogtam, és bénultan figyeltem, mennyire igazságtalan minden, ami történik.
— Egy naplopót tartok el! — üvöltötte Márk, hadonászva. — Egész nap a gép előtt ülsz, nyomkodod azokat a billentyűket! Én meg a gyárban szakadok meg, hogy legyen mit enni! Ha nem lenne a fizetésem, éhen halnál!
— Márk, elég — feleltem halkan, de határozottan. — Pontosan tudod, hogy dolgozom. És nem is kevés pénzt keresek vele.
— Ugyan már! Pár fillér, ami a körmödre sem elég! — köpött megvetően a szőnyeg irányába. — Senkit nem érdekel a te kis kattintgatásod!
Mély levegőt vettem. — Ötször annyit viszek haza, mint te. Ötször. Csak nem akartalak megalázni. Az elmúlt években én fizettem a rezsit, a bevásárlást, és az autód hitelét is.
Elsápadt, majd az arca foltokban vörösödni kezdett. A szemében zavaros, ittas düh villant. Könnyebb volt számára haszontalan eltartottnak látni engem, mint szembenézni a saját kudarcával.
— Hazudsz, te szemét! — ordította eszelősen.
Egyetlen lépéssel előttem termett. Felállni sem volt időm, a karomat sem tudtam felemelni védekezésül. A következő pillanatban a forró vasaló súlyos talpa a fedetlen vállamnak csapódott.
A fájdalom szinte szétrobbantotta a testem. Sikoltva hátrahőköltem, a hátammal levertem az asztali lámpát, amely csörömpölve tört darabokra a padlón. Égett bőr szaga keveredett a rettegéssel.
— Majd megtanulod, hogy nem szállsz szembe a férjeddel! — sziszegte Márk.
A vasalót a linóleumra hajította, ahol azonnal sötét, olvadó folt jelent meg. Megtántorodott, belerúgott az asztal lábába, aztán kiviharzott a konyhába. Néhány másodperc múlva üvegek csörgése hallatszott.
A földön ültem, az ép kezemmel szorítottam az égett vállamat. A könnyeim hangtalanul potyogtak, de a fejemben hirtelen kitisztult minden. A sajnálat, amellyel eddig mentegettem, a család megmentésének reménye, a titkolt jövedelmem, amellyel az önérzetét óvtam — egy pillanat alatt hamuvá lett. Ahogy a bőröm is.
Reszkető ujjakkal hívtam a mentőket. Ezután tárcsáztam az anyósomat is.
— Anna, mit akarsz ilyenkor? — szólt bele ingerülten Erzsébet.
— A fia forró vasalóval megégetett. Kórházba visznek.
— Ugyan, ne dramatizálj! — horkant fel. — Biztos az őrületbe kergetted a folytonos akadékoskodásoddal, most meg panaszkodsz. Az én Márkom aranyat ér! Te pedig mindig csak…
A hangja tovább csattogott a vonal túlsó végén, miközben én némán hallgattam, és éreztem, hogy ezzel az éjszakával végleg megváltozik az életem.