Emese úgy határozott, hogy a kerek évfordulóját nem étteremben, hanem a saját otthonának meghitt közegében ünnepli meg. Hiába győzködték a rokonok és a barátok, hogy béreljenek ki egy vendéglőt vagy különtermet, hajthatatlan maradt.
– Ugyan minek nekem étterem? – legyintett. – Csak lehúzás az egész. Csillagászati összeget kérnek, aztán az ember se jól nem lakik, se rendesen nem iszik. Ráadásul még valami kínos játékokat is kitalálnak a műsorvezetők. Köszönöm, abból nem kérek! Talán nem tudom én megvendégelni a saját ismerőseimet?
Amikor valaki óvatosan megkérdezte, hová fog leültetni ennyi embert, Emese fejben gyors számolásba kezdett, majd nyugodtan felelt:
– Az ég szerelmére, ott a telkünk! Hely az van bőven, akár táncolni is lehet. Friss a levegő, a kertben ott a zsenge hagyma, és senki nem zavar ránk éjfélkor, hogy lejárt az idő. Összeütünk pár asztalt meg padot, és elférne ott akár egy egész vándorcirkusz is!
A megelőző héten alaposan megdolgoztatta a férjét. Zoltán hol a városi boltok között fuvarozta, hol a telekre vitte, mert Emese minden hozzávalót személyesen akart beszerezni.
– Egy perc nyugtom sincs melletted – morgott a férfi a volán mögött. – Mondtam, hogy egyszerűbb lenne étteremben tartani. De neked sajnálod rá a pénzt! És az én energiámat nem sajnálod?
– Ugyan, Zoltán, ne zsörtölődj – hárította el Emese. – Te is szeretsz kint lenni a telken. Vezess csak szépen!
Az ünnepség előtti napon szinte ki sem lépett a konyhából. Sütött-főzött, párolt, aprított, salátákat kevert és tortát készített. Segítsége nem akadt: a munkaképes rokonság és baráti kör tagjai mind dolgoztak, így Emese magára maradt a feladattal, mint egy modern kori Hamupipőke.
Zoltán már az elején kijelentette, hogy a főzésben nem vesz részt.
– Tudod jól, hogy rám nem lehet rábízni a tűzhelyet – mondta. – Inkább összeszerelem a kerti asztalt és a padokat.
Ebben Emese egyetértett. A konyha nem tűri a baklövéseket. Élénken élt benne az emlék, amikor a férje gyermekkori nosztalgiából sűrített tejet akart főzni, majd megfeledkezett róla a tévé előtt. A plafon és a falak lemosása még a kisebbik baj volt; sokkal ijesztőbbnek bizonyult, amikor a felrobbant doboz majdnem szívbajt hozott Zoltánra. A palacsintasütés sem sikerült fényesebben: az első – és egyben utolsó – darab olyan makacsul tapadt az új serpenyő aljához, hogy attól végleg búcsút kellett venni.
– Ehhez már tehetség kell – sóhajtozta Emese könnyes szemmel, miközben a vadonatúj edényt siratta. Attól kezdve a férjét messziről elkerülte a főzőkanál.
Elérkezett a nagy nap. Az ünnepelt már kora délutánra alaposan kimerült, de még mindig akadt tennivaló bőven, és sejtelme sem volt róla, hogy a java csak ezután következik.