A vendégek közben remekül feltalálták magukat. Akadtak, akik táncra perdültek a nappali közepén, mások valamelyik telefonról indítottak karaokét, és a dalok egymást követték szinte megállás nélkül egészen pirkadatig. A ház megtelt nevetéssel, hamis és kevésbé hamis hangokkal, csilingelő poharakkal.
Éjfél körül Zoltán rátalált a hálószobában mélyen alvó feleségére. Óvatosan megrázta a vállát, halkan szólongatta, de Emese csak érthetetlenül motyogott, majd visszasüppedt az álomba. A férfi végül legyintett, és úgy döntött, magára vállalja az ünnepség irányítását – ami nála főként azt jelentette, hogy újabb és újabb koccintásokat kezdeményezett, meghatóbbnál meghatóbb, illetve egyre kuszább beszédekkel.
A vendégeket már ő búcsúztatta az ajtóban, kissé imbolyogva. Amikor átölelte a sógorát, majd bezárta mögötte a kiskaput, visszatámolygott a házba, és ruhástul elterült a kanapén. Szinte azonnal elnyomta az álom, hangos horkolása betöltötte a csendesedő lakást.
Emese csak másnap, jóval délelőtt után ébredt fel. Amint az órára pillantott, majd kinézett a verandára, rémülten kapta a szája elé a kezét.
– Jaj, ne… de kínos! – suttogta. – Hogy aludhattam át az egészet? Mit gondolhatnak rólam? Tényleg így köszöntött be az öregség?
Miközben magát korholta, nekilátott eltüntetni a mulatság nyomait. Összeszedte a poharakat, letörölte az asztalokat, rendet rakott a nappaliban. Ahogy pakolt, eszébe jutott, hogy a sok ajándék között látott egy elektromos gofrisütőt is.
Arra gondolt, meglepi magukat egy különleges reggelivel, és közben kipróbálja az új konyhai eszközt. Megkereste a dohányzóasztalt, ahová előző este az ajándékokat halmozták – ám a gofrisütőnek nyoma sem volt.
Sőt, eltűnt az a vadonatúj mobiltelefon is, amelyet a fia és a menye adott neki. És nem csak az. Egyre több hiányzó dolog tűnt fel. Remegő ujjakkal kezdte feltépni a borítékokat, amelyekben – emlékezete szerint – pénzlapoknak kellett volna lapulniuk.
A borítékok mind üresek voltak. Csupán kis üzenetek maradtak bennük: „Emese, nem mertem még egy kenyérpirítót hozni, inkább pénzt tettem bele. Réka.” – „Fogalmam sincs, minek örülnél igazán, vegyél magadnak valamit, amire vágysz. Boldog születésnapot! Gergő.” – „Barátnőm, neked már mindened megvan, ezért küldök egy kis összeget egy wellnesshétvégére. Puszi, Diána.”
– Ez most komoly? Mindent elvittek? – suttogta Emese, ajka remegett a megalázottságtól. Az asztalon csupán néhány jelentéktelen holmi maradt: egy váza, egy gyertyatartó, egy elektromos dugóhúzó és a sok üres boríték.
A tegnapi ünnepelt kimerülten roskadt le egy székre, és kétségbeesetten nézett körbe a szobán. Ekkor az ajtóban megjelent Zoltán gyűrött arca.
– Emesém… hic… mi történt? Miért nézel így? – dörzsölte a szemét, próbálva fókuszálni, ami láthatóan nem ment könnyen az előző esti túlkapások után.
– Zoltán, eltűntek az ajándékok! – hangja elcsuklott. – A pénz is, minden.
– Na, ne már! – a férfi szinte azonnal kijózanodott. – Csak nem meglovasította valaki? Pedig mindenki olyan tisztességesnek tűnt!
– Hogy mondhatsz ilyet? – csattant fel Emese. – Hiszen mind ismerősök voltak! Talán valaki idegen besurrant? Amíg ment a zene és a tánc… lehet, hogy észrevétlenül beosont?
Zoltán hunyorogva próbált visszaemlékezni az estére, majd halkan csak ennyit morogott:
– Aha… lehet benne valami.