A házban közben minden az ő vállát nyomta: a főzés befejezése, az utolsó simítások a takarításban, az asztalok megterítése, a tálak rendezgetése. Ráadásul a meghívottak – mintha csak összeesküdtek volna – jóval a megbeszélt időpont előtt kezdtek szállingózni.
– Inkább elindultunk korábban, nehogy elkéssünk… – magyarázkodott az egyik vendég.
– Ki tudja, milyen a forgalom, még a végén beragadunk valahol – tette hozzá egy másik.
Emesének így esélye sem maradt arra, hogy akár pár percre is leüljön. Sebtében összekapta magát: kiszedte a hajcsavarókat, amelyeket már előző este feltett, felvette az alkalomra vásárolt új ruháját, majd erőt vett magán, és mosolyt erőltetve az arcára kilépett a vendégek elé.
Legalább harmincan gyűltek össze. Mindenki ölelgette, puszilgatta, jókívánságokkal halmozta el az ünnepeltet, ő pedig legszívesebben csak annyit kívánt volna: ledőlni az ágyra és aludni egy kiadósat.
„Vén szamár, hallgathattál volna az okosokra, és bérelhettél volna egy éttermet” – korholta magát gondolatban, miközben fáradtan mosolygott és hálálkodva fogadta a gratulációkat.
Az este java azonban még hátravolt. Folyamatosan cserélte a kiürült tányérokat teli tálakra, töltötte a poharakat, hordta ki az újabb és újabb fogásokat. Szinte megállás nélkül ingázott a konyha és a veranda között. Csak akkor tudott néhány percre leülni, amikor elérkezett az ajándékozás ideje.
Dobozok, csomagok, borítékok gyűltek a karjában. Elégedett, már-már megkönnyebbült mosollyal vette át őket, mert végre lehúzhatta a szűk, új cipőt, amely egész este feltörte a lábát, és titokban megmozgathatta elgémberedett lábujjait.
Kimerültsége ellenére figyelmesen szemügyre vette a meglepetéseket: modern konyhai eszközök, ékszerek, praktikus műszaki holmik lapultak a csomagokban, a borítékokban pedig készpénz. Amikor a köszöntések véget értek, mindent gondosan egy külön erre a célra odakészített dohányzóasztalra halmozott. Nem időzhetett sokáig, hiszen a vendégeket továbbra is ki kellett szolgálni, amíg be nem indul az éneklés és a tánc.
Zoltán, aki végre kikerült felesége éber tekintetének ellenőrzése alól, sógorával összekacsintva sűrűn emelgette a poharát. Emese ugyanis minden ünnepen számolta, hány kupicával fogy a férje. Jól tudta, hogy ha Zoltán túllépi a határt, másnap alig emlékszik valamire, ami előző este történt – mintha az emlékezete gondosan kitörölné a kellemetlen részleteket, a pironkodás pedig rendszerint az ő nyakába szakadna.
– Emese, isteni minden! – lelkendeztek a vendégek. – Felülmúltad önmagad! Erre inni kell!
Újra és újra pezsgőt töltöttek a poharába. A lába remegett a fáradtságtól, a feje enyhén szédült. Amikor ismét körbejárt, és kicserélte a kiürült tányérokat, úgy döntött, pár percre félrevonul. Bement a hálószobába, ledőlt az ágyra, csak egy pillanatra akarta lehunyni a szemét – és észrevétlenül mély, megkönnyebbült álomba merült.
Odakint eközben egyre hangosabb lett a mulatság. A társaság már javában ünnepelt, amikor az ünnepelt egyszerűen eltűnt a szemük elől – és a jókedv hevében szinte senkinek sem tűnt fel a hiánya.