– Lillácskám! – indult meg felém Erika, és már nyúlt is, hogy megragadja a kezem.
Ösztönösen hátraléptem, a karjaimat a hátam mögé rejtve.
– Kicsim, kérlek, bocsáss meg! Elborult az agyam, ideges voltam! Mindent megtérítünk! Veszünk nektek lakást is, csak szólj apádnak, hogy állítsa le azt az ellenőrzést!
A félhomályos előszobából ekkor kilépett apám. Régi, kötött kardigán volt rajta és agyonhordott papucs, mégis úgy állt meg előttük, mintha egy tárgyalóterem emelvényén hozna ítéletet.
Zoltán, Márk apja, amikor felismerte, elsápadt.
– Gábor… – suttogta rekedten. – Én… nem tudtam… Fogalmunk sem volt…
– Arról sem, hogy másnak is van méltósága? – kérdezte apám halkan, de minden szava súlyosan zuhant közéjük. – Azt hitték, ha valaki szerényebben él, akkor büntetlenül megalázhatják?
– Megfizetünk mindenért! Mondjon egy összeget! – zokogta Erika.
Apám közelebb lépett.
– Rátámadtak a lányomra. Sárba tiporták a családom nevét. És még az unokám életét is pénzben merték mérni.
Erika a falig hátrált.
– Nem vagyok bűnöző – folytatta apám nyugodtan. – Csupán hagytam, hogy a törvény tegye a dolgát. Évek óta áthágták. Lejárt szavatosságú gyógyszerek, eltitkolt bevételek, szabálytalan építkezések. Mocsokból építették a vagyonukat. Most pedig elérte önöket a következmény.
– Márk! – sikoltott Erika. – Szólalj meg! Hiszen te vagy a gyerek apja!
Márk végre rám nézett. A tekintete üres volt és riadt.
– Lilla… szerettük egymást… a gyerek miatt…
Abban a pillanatban csak undort éreztem.
– Az a férfi, aki hallgat, miközben a nőjét gyalázzák, nem érdemli meg, hogy apának hívják – mondtam higgadtan. – Menjenek el. Itt nincs mit keresniük.
Apám szó nélkül becsukta előttük az ajtót. A zár kattanása éles pontot tett a történet végére.
Négy év telt el.
– Anya, nézd, mit találtam! – a hároméves Benedek futott felém a park sétányán, markában egy aranyló juharlevelet szorongatva.
Felnevettem, ölbe kaptam, és megcsókoltam a kipirult arcát.
– Ügyes vagy! Vidd oda a papának, biztos elteszi a gyűjteményébe.
Apám a padon ült, hunyorogva élvezte az őszi napfényt. Olyan volt, amilyennek mindig is szerettem volna látni: békés, boldog nagypapaként.
Megigazítottam a blézerem hajtókáját. Egy óra múlva tárgyalásom lesz. Nem az ügyészségen kötöttem ki, ahogy Márk egykor elképzelte. Ügyvéd lettem. Azokat képviselem, akiket a hatalmasok megpróbálnak eltiporni.
Erikát nemrég láttam. Egy szupermarket kirakatát mosta, beesett arccal, keserű tekintettel. A cégük darabokra hullott, mindent elárvereztek az adósságok miatt. Zoltán börtönbüntetést kapott. Márk pedig – úgy hallottam – telefonos kiegészítőket árul egy kis standnál.
Sajnálom őket? Nem.
Pontosan azt kapták, amit kiérdemeltek. Nem bölcs dolog leköpni a kutat, főleg ha nem tudod, milyen mély.
Megfogtam a fiam kezét, apámra mosolyogtam, és különös nyugalom töltött el. Előttünk állt az élet – nem könnyű, de tisztességes. A miénk. És többé senki nem alázhat meg bennünket. Mert az igazi gazdagság nem a bankszámlákon hever, hanem a lelkiismeretben, amit nem lehet megvásárolni semmilyen borítékkal.