Nem sírtam tovább.
Odakint jeges, novemberi eső csapott arcul, mintha az ég is ellenem fordult volna. A vékony dzsekim percek alatt átázott. Lesiettem a metrólejáróba, és tenyeremet a lüktető arcomra szorítottam. Egyetlen gondolat dobolt a fejemben: életben maradok. Ha kell, csak azért is.
Majdnem egy óra telt el, mire hazaértem. A rakparton álló, régi szocreál toronyház komoran magasodott fölém. A lépcsőház félhomályba burkolózott, a kopott parketta és a por szaga fogadott. A lift természetesen megint nem működött, így vizes cipőben caplattam fel a negyedikre.
Apa otthon volt.
A nappaliban ült a zöld ernyős lámpa alatt, és egy régi faliórát szerelt – ez volt a szenvedélye. Csipesz a kezében, nagyító a szemén, körülötte mindenütt apró ketyegések. Amikor meghallotta a kulcs csörrenését, lassan félretette a szerszámokat.
– Lilla? – levette a nagyítót. – Korán jöttél. Azt hittem, Márkkal ünnepeltek…
A mondat a torkán akadt. Felállt. Nehézkesen, komótosan. A tekintete az arcomra szegeződött, ahol már sötétvörösen kirajzolódott az ujjak nyoma.
– Apa… – a hangom elcsuklott. Lerogytam az előszobai székre, és kitört belőlem a zokogás. – Kidobtak… Márk anyja… megütött. Azt mondta, egy senki vagyok. Hogy te is az vagy. Valami aktakukac…
Apa nem rohant oda, hogy átöleljen. Megdermedt. Az arca megkeményedett, mintha kőből faragták volna. A szemüvege mögött a tekintete hideggé és élessé vált.
– Megütött? – kérdezte halkan.
– Igen… Pénzt dobott a levesembe, hogy szabaduljak meg a babától. Azt mondta, tönkreteszem Márk ügyészi karrierjét…
Gábor – az én csendes, visszavonult édesapám – lassan levette a szemüvegét, és gondosan az asztalra tette.
– Menj, mosd meg az arcod. Tedd fel a vizet teának. Nem szabad idegeskedned – a hangja nyugodt volt, de kemény, mint az acél. – Ami pedig a karriert illeti… ott ők számoltak rosszul.
– Apa, ezek befolyásos emberek! Klinikahálózatuk van, az apja nagyberuházó, mindenhol vannak kapcsolataik! Azt mondta, eltapos, mint egy bogarat!
Apa szája sarkában halvány, különös mosoly jelent meg.
– Klinikák, mondod? A Rákóczi úton is van egy központjuk?
– Igen… Honnan tudod?
– Dolgoztam eleget ahhoz, hogy emlékezzek az ilyen nevekre.
Bement a dolgozószobájába. Hallottam, ahogy felemeli a régi, tárcsás telefon kagylóját. Nem kiabált. Nem kapkodott. Csak rövid, kimért mondatokat mondott.
Harminc évet húzott le az igazságszolgáltatásban. Nyugdíjasként az archívumot vezette – de az nem egyszerű irattár volt, hanem a megyei bíróság különleges gyűjteménye. Korábban ő állt annak a testületnek az élén, amely bírák sorsáról döntött. Az összes megyei ügyész kinevezése átment a kezén. Sokan ismerték. És néhányan még mindig tartottak tőle.
– Jó estét, András – hallatszott ki a szobából. – Ne haragudj a késői hívásért. Személyes ügy… Igen. Nézd át nekem annak a klinikahálózatnak és az építőipari holdingnak az engedélyeit. Teljes körű vizsgálatot kérek. Tűzvédelem, adóhatóság, munkaügy, bevándorlás… Nem, nem egy jelképes bírság érdekel. Súlyos ellenőrzést. Végzetes hibát követtek el.
A lakásban tovább ketyegett az órák sokasága, de abban a pillanatban úgy éreztem, valami egészen más kezdte mérni az időt.