A boríték tompa csobbanással érkezett a gombalevesembe, és apró léfröccsenések pettyezték be a hófehér abroszt. Zsíros cseppek hullottak a kézfejemre is, mégsem mozdultam. Csak bámultam a vastag papírt, ahogy lassan megszívja magát a forró levessel, a sarkai elnehezülnek, és sötétebb foltok futnak szét rajta.
– Háromszázezer forint van benne – közölte Erika tárgyilagos hangon, mintha csupán a heti bevásárlólistát sorolná. – Elegendő a beavatkozásra, az utókezelésre, és egy jegyre vissza oda, ahonnan jöttél. Csak oda.
A háttérben halk jazz szólt, a pincérek hangtalanul suhantak az asztalok között, poharak koccantak, valahol nevetés csendült. Számomra mégis megszűnt a külvilág; olyan volt, mintha egy levegőtlen, üres térbe zártak volna.
Márkra emeltem a tekintetem. Az én Márkomra. Három éven át ültünk egymás mellett az egyetemen, egy tál sült krumplit osztottunk meg, és arról ábrándoztunk, milyen nevet adunk majd az első gyermekünknek. Most összehúzott vállakkal görnyedt az asztal fölött, és dühösen vagdosta a steakjét, mintha az tehetne mindenről.
– Márk… – a hangom alig volt több suttogásnál. – Te ezt… komolyan hallod?
Az arca megrándult, de nem nézett rám.
– Lilla, anyának igaza van – motyogta a tányérjába. – Most nem fér bele. Gyakornok vagyok a városi ügyészségen, most indul a pályám. A hírnevemnek makulátlannak kell maradnia. Egy gyerek… pelenkák, sírás… értsd meg.
– Értsem meg? – forróság szorította a torkomat. – Hogy a saját gyereked szégyenfolt a karriereden?
– Ne próbálj érzelmileg zsarolni! – csattant fel Erika.
Ápolt arca elvörösödött, arany karkötői összecsendültek, ahogy előrehajolt.
– Azt hitted, ezzel a terhességgel budapesti lakcímet csikarsz ki magadnak? Felejtsd el. A fiam a felső körökbe tartozik, a város jövőbeli ügyésze. Te pedig kinek a lánya vagy? Egy levéltárosé?
Réka fel sem pillantott a telefonjából, csak gúnyosan felkuncogott.
– Anya, tényleg azt hitte, hogy majd családtag lesz nálunk? Az apja egész nap poros iratok között turkál pár fillérért.
Kihúztam magam. A félelem elpárolgott, maradt helyette egy furcsa, csengő üresség.
– Az édesapám a bírósági levéltárban dolgozik – mondtam nyugodtan. – És becsületes ember. Ellentétben magukkal. Tartsák meg a pénzüket. Megoldom egyedül.
Felálltam; a térdem remegett, de nem estem vissza a székre.
– Egyedül? – Erika hangja élesre váltott. – Nem fogod tönkretenni a fiam életét vizsgálatokkal és tartásdíjjal. Elvégezteted a beavatkozást, vagy gondoskodom róla, hogy megbánd.
Hirtelen felpattant, és közben feldöntötte a vörösboros poharat. A sötét folyadék végigcsorgott az asztalon. Indultam volna kifelé, de megragadta a könyökömet, és a másik kezével arcul ütött.
A csattanás átvágott a zenén. Az arcom égett, a fejem oldalra billent. A beszélgetések elhaltak, mindenki minket nézett.
– Senkiházi! – sziszegte közel hajolva. – Tűnj el innen! A mi köreinkben többé ne lássalak!
Márk meg sem moccant.
Kiszabadítottam a karomat, és az ajtó felé indultam. Éreztem a hátamba fúródó tekinteteket, a kíváncsi és kárörvendő pillantásokat. Megalázva, de egyenes derékkal léptem ki az étteremből – és egyetlen könnycsepp sem gördült le az arcomon.