Az ajtó csattanva záródott be mögötte. Gábor a folyosón maradt, és meredten bámulta a kulcsokat, amelyek a koszos lábtörlőn hevertek, fémesen csillogva a félhomályban. A lakásra rátelepedett a csend – az a makulátlan, steril némaság, amelyről Erzsébet mindig azt állította, hogy az igazi rend velejárója. Nem visszhangzott többé „közönséges” nevetés, nem voltak „ízléstelen” tárgyak szem előtt. Csak ő maradt, a fakó falak és az anyai gondoskodás jellegzetes illata, amely most valahogy dohos magányt árasztott.
A lift egyenletes zúgással ereszkedett lefelé. A monoton gépzaj furcsa módon nyugtatóbb volt bármilyen dallamnál. Anna a kabin tükrének döntötte a homlokát. A visszaverődő képen egy kimerült nő nézett vissza rá: farmerben, sietve magára kapott kabátban, kezében félig üres sporttáskával. A tekintete azonban megváltozott. A bizonytalanság és a félelem helyét hideg, pontos számítás vette át.
Kilépett az utcára, és mélyet szívott az esti levegőből. Benzin és por szaga keveredett benne, mégis felszabadítónak érezte. Az autójához érve a táskát az anyósülésre dobta, beült a volán mögé, de nem indította be rögtön a motort. Maradt még egy elintéznivaló. Egyetlen, kemény lépés, amely végleg lezárja ezt az egészet, és elveszi Gábortól a győzelem illúzióját.
Elővette a telefonját, megnyitotta a banki alkalmazást. Az arcfelismerés azonnal beengedte. Megjelent a közös megtakarítási számla: „Nyaraló felújítás”. Természetesen Erzsébet házáról volt szó. Szép összeg gyűlt össze rajta, többnyire Anna negyedéves jutalmaiból. Gábor is tett hozzá valamennyit, apró összegeket, mégis úgy beszélt róla, mintha az ország aranytartalékát kezelné.
Anna gyors mozdulatokkal indította az átutalást. A teljes egyenleg – az utolsó forintig – átkerült a saját, külön számlájára. A közlemény rovatba lassan, élvezettel gépelte be: „Kártérítés a tönkretett ruhatárért és erkölcsi sérelmekért.” Megnyomta a jóváhagyást. Zöld pipa jelent meg a kijelzőn. Sikeres tranzakció.
– Most már kvittek vagyunk – suttogta az autó csendjében.
Tudta, hogy Gábor telefonja perceken belül jelezni fog. Elképzelte az arcát: ahogy elsápad, majd eltorzul a düh és a tehetetlenség keverékétől. A gondolat keserű, elégedett mosolyt csalt az arcára. Beindította a motort, felkapcsolta a fényszórókat, és élesen kifordult az udvarból. Nem nézett vissza az ablakokra, ahol három évig hitte, hogy családban él.
A hotelig vezető út nagyjából harminc percig tartott. Anna lendületesen vezetett, ingerülten kerülgette a lassú autókat, mintha az úton próbálná levezetni az évek alatt felgyűlt feszültséget. A szálloda egy jellegtelen, üveg-beton épület volt. A recepción a legfelső emeleti szobát kérte. Fentről akarta látni a várost, távolságot érezni attól a mocsártól, amelyből épp most mászott ki.
A szoba makulátlanul tiszta volt. Fehér ágynemű, hűvös légkondiillat, a minibárban ásványvíz. Se csipketerítő, se kopott szőnyeg, se főtt étel szaga. Anna ledobta a kabátját, lerángatta magáról a gyűlölt, szürke ruhákat – azokat, amelyeket Erzsébet „megfelelőnek” tartott – és a szemetesbe hajította őket. Holnap új ruhákat vesz. Feltűnőket. Drágákat. Olyanokat, amelyek az Antonov család mércéje szerint botrányosak lennének.
A panorámaablak elé állt. A város fényei szikráztak alatta. Érezte, ahogy a benne évekig összeszorított rugó lassan kienged. Egyedül volt, idegen szobában, szinte holmik nélkül – mégis hosszú idő után először érezte magát egységesnek, szilárdnak.
A város másik felén Gábor még mindig az előszobai puffon ült. A kulcsok érintetlenül hevertek a lábánál. A telefonja a zsebében rezgett; az értesítés már percekkel korábban megérkezett. Elolvasta. Az első reakciója a pánik volt – hatalmas összeg tűnt el. Aztán a riadalom váratlanul enyhült, és valami furcsa megkönnyebbülés váltotta fel.
Elvitte a pénzt. Elment. Akkor biztosan nem jön vissza.
A lakásban kongott a csend. Nem csapódtak szekrényajtók, nem kopogtak sarkak, nem zúgott hajszárító. A levegő mozdulatlan volt. Gábor lassan felállt, kiment a konyhába. Az asztalon ott állt a félig megevett vacsorája. Ránézett, majd egyetlen mozdulattal a mosogatóba lökte a tányért. Elment az étvágya.
Úgy érezte magát, mint egy hajóskapitány, aki túlélte a vihart, és a veszélyes rakományt a tengerbe dobatta. A raktér megsérült, az élelmiszerkészlet – a pénz – odalett, de a hajó nem süllyedt el. És ami a legfontosabb: a hídon többé senki sem kérdőjelezi meg az irányt.
Elővette a telefonját. A névjegyzékben ösztönösen rábökött a „Anyu” névre. Hosszú ideig csengett, de kivárta. Végül felvették.
– Gáborkám? – szólt bele Erzsébet hangja, enyhén aggodalmasan, mégis élénken. – Történt valami? Ilyenkor már aludni szoktál.
– Semmi baj, anya – felelte Gábor, és meglepődve tapasztalta, milyen határozott a hangja. – Elment.
A vonal túlsó végén rövid hallgatás következett.
– Végleg? – kérdezte Erzsébet. – Elvitte a holmiját is?
– Nem sok mindene volt – vont vállat Gábor, miközben a nappaliba sétált és belehuppant a fotelbe. – Fogta a táskáját, elhajtott. A kulcsokat itt hagyta. Persze előtte jelenetet rendezett. A számláról is levette a pénzt.
– A pénz jön-megy, fiam – lágyult el az anyai hang, mint egy meleg takaró. – De az idegeid fontosabbak. Mondtam én neked, hogy nem hozzánk való. Túl sok benne a büszkeség, túl kevés a tisztelet. Idegen volt köztünk, másféle.
– Igazad volt, anya – egyezett bele könnyedén Gábor. Körbenézett. A nappali most, hogy eltűntek Anna magazinjai és sminkes dobozai, rendezettnek, hibátlannak tűnt. – Nem illett ide.
– Akkor ez így jó – csicseregte Erzsébet. – Holnap reggel átmegyek, viszek túrós batyut. A zárakat kicseréljük, biztos, ami biztos. Ki tudja, még visszajönne követelőzni. A szekrényt is átnézem, biztos maradt ott valami kacatja. Mindent rendbe teszünk, Gáborkám. Tiszta lesz minden.
– Gyere, anya – hunyta le a szemét Gábor, hátradőlve. – Várlak.
Letette a telefont. A lakás üresen és némán állt körülötte. A hálószobában a félig kiürült szekrény újabb „ellenőrzésre” várt. Gábor a tökéletes rend közepén ült, és hosszú órák után először elmosolyodott. Nem elhagyott férjnek érezte magát. Sokkal inkább olyan gyereknek, akit végre hazavittek egy rossz óvodából – oda, ahol anya mindent jobban tud, ahol minden a helyén van, és ahol többé senki sem mer rövid szoknyát felvenni engedély nélkül.