A selymes, sötétkék anyag hűvösen simult Anna ujjai közé. Nem csupán egy ruhadarab maradéka volt. Inkább bizonyíték. Annak kézzelfogható jele, hogy az a nő, aki korábban ebben a lakásban élt, többé nem kívánatos itt.
A folyosón léptek közeledtek. Gábor nem akarta annyiban hagyni. Nem viselte el, ha nem ő mondta ki az utolsó szót – főleg most, amikor úgy érezte, az anyja támogatása pajzsként feszül mögötte.
– Úgy nézel rám, mintha valami közellenség lennék – szólalt meg az ajtófélfának dőlve. A testtartása kihívó volt, a hangjában ott csengett az a fajta fölény, amely többnyire azok sajátja, akik egyedül gyengék, de háttérrel bátrak. – Pedig én a családunk érdekét nézem. A jó hírünket.
Anna elhaladt mellette, és a nappaliba ment. A kezében még mindig ott volt az üres fa vállfa, amit szinte ösztönösen ragadott magához a szekrényből, mint fuldokló az utolsó kapaszkodót. A lakkozott fa hideg volt és élettelen. Leült a kanapéra, a térdére fektette, majd hosszasan a férjére nézett. Próbálta megfejteni, mikor tűnt el az a fiú, akivel egykor a konyha kövén ülve pizzát ettek, és idétlen vígjátékokon nevettek. Mikor vált belőle ez a szűkszavú, ideges tekintetű idegen.
– Miféle jó hírnévről beszélsz? – kérdezte végül. A hangja száraz volt, mintha homok dörzsölné belülről. – Arról, hogy egy férfi hagyja, hogy az anyja a felesége fehérneműi között turkáljon?
Gábor arca megrándult. Beljebb jött, és lehuppant a fotelbe. Megdörzsölte az orrnyergét – Anna jól ismerte ezt a mozdulatot. Mindig akkor csinálta, amikor bizonytalan volt, de inkább támadott, hogy ne kelljen beismernie.
– Ne túlozz már. Nem „turkált”. Rendszerezett. És egyébként igaza volt a fehérneműkkel kapcsolatban is. Az a csipke, azok a madzagok… Anna, ez közönséges. Nem egy tisztességes otthonba való. Anyu szerint egy normális nő pamutot hord. Az egészségesebb, visszafogottabb.
A gyomra összerándult. Nem Erzsébet szavai ütötték meg igazán – tőle nem várt mást. Hanem az, hogy Gábor ilyen természetességgel, sőt élvezettel ismételte őket.
– Tehát ott álltál mellette – mondta lassan, minden szót külön megformálva –, és nézted, ahogy az anyád végiglapozza az alsóneműimet, kommentálja, majd szemeteszsákba dobja őket? És te helyeseltél?
– Nemcsak helyeseltem, egyetértettem! – csattant fel Gábor, előrehajolva. Az arca kipirult. – Van szemem. Szerinted jó érzés, amikor az utcán mindenki a bőrszoknyádat bámulja? Anyu felnyitotta a szemem. Azt mondta, az ilyen öltözködés segélykiáltás. Egy nő így próbálja eladni magát. És rájöttem, hogy igaza van. Ha így jelensz meg, azzal engem alázol meg.
– Azt a szoknyát te adtad nekem tavaly szilveszterkor – emlékeztette halkan Anna. – Azt mondtad, úgy nézek ki benne, mint egy istennő.
Egy pillanatra megtorpant, de gyorsan összeszedte magát.
– Akkor elvakított a vágy. Nem gondolkodtam tisztán. Anyu bölcsebb nálam. Ő a lényeget látja. Elmagyarázta, hogy a kihívó ruhák az alacsony önbecsülés jelei, és a férj iránti tisztelet hiányát mutatják. Sokáig beszélgettünk erről, miközben pakoltunk. Ez nem sima rendrakás volt. Ez megtisztulás. Ki kellett söpörnünk a szennyet a lakásból.
Hátradőlt, mintha egy vitát nyert volna meg. Anna közben észrevette, hogy az asztalról felkap egy fogpiszkálót, és a fogai közé dugja. Ez az apró, hétköznapi gesztus hirtelen undort keltett benne. Mintha valami nyálkás, alaktalan lény bújt volna elő a férfi arcáról lehulló álarc mögül.
– Tudod, hogy ez mit jelent? – szorította meg a vállfát annyira, hogy az ujjai elfehéredtek. – Úgy beszéltetek rólam, mintha tárgy lennék. Itt ültetek, teáztatok, és eldöntöttétek, méltó vagyok-e a saját ruháimra. Meg sem kérdeztetek. Bíróságot tartottatok a hátam mögött.
– Meg akartunk lepni! – vágta rá értetlenül. – Hazajössz, és rend fogad. Csak visszafogott, elegáns darabok maradnak. Szürke, bézs, zárt fazonok. Anyu még listát is írt, mit kellene beszerezned: magas nyakú blúzok, térd alá érő szoknyák. Hétvégén el is kísérne vásárolni.
Anna lelki szemei előtt megjelent a jelenet: Erzsébet szoros ajakkal válogat, Gábor a pénztárcával a kezében kullog mögöttük, ő pedig próbababa, akire ráhúzzák az előírt uniformist.
– Tudod, mi ebben az igazán félelmetes? – állt fel lassan. A lábai bizonytalannak tűntek, de állva könnyebb volt lélegezni. – Nem az, hogy kidobtátok a ruháimat. Azokat pótolni lehet. Hanem az, hogy szerinted ez helyes. Itt ülsz jóllakottan, elégedetten, és az erkölcsömről papolsz, miközben a dolgaim a szemétben rohadnak. Te nem férj vagy, Gábor. Te az anyád meghosszabbított keze vagy.
– Ne merészelj így beszélni róla! – ugrott talpra. A fogpiszkáló a padlóra esett. – Ő a javunkat akarja! Erős családot, nem cirkuszt! Te meg… hálátlan és önző vagy. Téged csak a gönceid érdekelnek!
– Engem az érdekel, hogy ne tapossanak rajtam sáros csizmával – felelte metsző nyugalommal.
A sarokban észrevett egy fekete zsákot, amely kimaradhatott az első fordulóból. A tetejéből kilógott a kedvenc pizsamája ujja, a cicás mintával. Odalépett, megragadta, és megrántotta. A műanyag elszakadt, és a földre zúdult a fehérneműje, összegyűrve, összekuszálva, mintha valaki megrágta volna.
– Ez lenne a „rendszerezés”? – bökött a kupac felé a cipője orrával. – Ezt hívod gondos hajtogatásnak? Ez pusztítás. Színtiszta vandalizmus.
– Nevelési eszköz! – ordította Gábor, végképp elveszítve a higgadtságát. – Ha nem tudod magadtól, hogyan illik egy férjes asszonynak kinéznie, akkor meg kell tanulnod. Keményen. És örülj, hogy anyu vállalta magára. Én túl engedékeny voltam veled.
Anna a földön heverő ruhákra nézett, majd a férfira, akinek az orrcimpái a felháborodástól remegtek. Odabent valami kattanást hallott – mintha egy utolsó kapcsoló is lekapcsolódott volna. A remény halvány fénye, hogy ez csupán egy rossz tréfa vagy félreértés, végleg kialudt.
– Nevelési eszköz… – ismételte halkan. – Rendben. Értettem.
Nem emelte fel a hangját többé. A düh helyét hideg, csengő üresség foglalta el. Rájött, hogy nincs mit magyaráznia. A vele szemben álló férfi nem társ volt, hanem felügyelő, aki anyai utasításokat hajt végre lelkes buzgalommal. És ebben a szigorított fegyintézetre emlékeztető légkörben még egy percet maradni is fullasztó volt.
– Azt mondod, nevelni akartatok? – kérdezte ismét, tekintete végigsiklott a szétszórt ruhákon, majd lassan felemelkedett Gábor arcára. Abban a pillanatban valami egészen újat látott rajta.