Abban a pillanatban olyan éles tisztánlátással nézett rá, mintha hirtelen lehullott volna egy addig mindent elhomályosító fátyol. Az a férfi állt előtte, akivel valaha közösen terveztek nyaralásokat, együtt válogatták a tapétát, és jövőről beszélgettek késő éjszakákba nyúlóan – de abból az emberből mostanra semmi nem maradt. Helyette egy puha gerincű, ideges tekintetű alak álldogált ott, aki anyja szoknyája mögé bújva próbálta túlélni a saját döntéseit, mint egy rajtakapott kisfiú a homokozó szélén.
Anna tett felé egy lépést. A köztük lévő távolság alig fél méterre zsugorodott. Gábor ösztönösen hátrált volna, de a háta a könyvespolcnak ütközött. Arra számított, hogy sírás, könyörgés vagy hisztéria következik – valami jól ismert, tévésorozatokból tanult női jelenet. De Anna arca száraz volt és kemény, mint a csiszolópapír.
– Tehát az édesanyád bejött a lakásunkba, amíg nem voltunk itthon, és kidobálta az összes ruhámat, mert szerinte közönségesek? – kérdezte halkan, de minden szó úgy koppant, mint egy kalapácsütés. – És te ehhez némán asszisztáltál, mert féltél ellentmondani neki? Ha nem vagy képes megvédeni a saját otthonomat a családod őrült ötleteitől, akkor nincs miről beszélnünk. Elmegyek.
A hangja nem csattogó hisztéria volt. Sokkal inkább egy hadüzenet bejelentése. Gábor arca összerándult, mintha hirtelen belehasított volna egy fogfájás. Védekezően felemelte a kezét.
– Ne merd anyámat őrültnek nevezni! – visította, és a hangja árulkodóan megcsúszott. – Ő az egyetlen, aki tényleg törődik a családunkkal! Amíg te a ruháid meg a karriered körül lebegtél, ő azon gondolkodott, mit szólnak hozzánk mások. Tudod egyáltalán, miket beszélnek rólad?
Anna mozdulatlanná dermedt. A levegő sűrűvé vált közöttük.
– Ki beszél rólam, és mit? – kérdezte szinte suttogva.
Gábor szája sarkában kárörvendő mosoly villant. Úgy érezte, végre talált egy pontot, ahol sebezni tud.
– Mindenki. A kollégáim, a szomszédok. Anyám hallotta, ahogy a ház előtt az öregasszonyok összesúgnak, amikor elhaladsz azokban a rövid kabátjaidban. Azt mondják, ilyen öltözékben csak ügyfeleket lehet vadászni. Anyám megmentett a szégyentől, te szerencsétlen! Kitakarította ezt a mocskot, hogy végre embernek nézz ki, ne egy kirakatbábunak. És te hálátlanságból jelenetet rendezel.
Anna nézte őt, és közben érezte, ahogy benne az utolsó csepp együttérzés is elpárolog a házasság iránt. Gábor soha nem állt ki mellette. Soha. Miközben ő azt hitte, csapatként működnek, ő a háta mögött az anyjával tárgyalta ki a ruhatárát, a stílusát, az életét. Hallgatta a lépcsőház pletykáit. Szégyellte őt.
– Szóval szégyelltél engem? – mondta lassan. – Az nem volt kínos, hogy kétszer annyit keresek, mint te? Az sem, hogy az én autómmal hordjuk ki az édesanyádat a telkére? Csak a ruháim jelentettek problémát?
– Ennek semmi köze a pénzhez! – ordította Gábor, és a füle tövéig elvörösödött. – Mindent a pénzre húzol fel! Benned semmi tartás nincs, nulla belső érték! Anyámnak igaza volt: üres vagy belül, csak a csillogó felszín számít. Hát most levettük rólad ezt a mázat, hogy kiderüljön, mi marad alatta. És ott csak rothadás van!
– Értem – bólintott Anna. – A kísérlet lezárult. Az eredmény világos.
Sarkon fordult, és bement a hálószobába. Mozdulatai hirtelen precízzé, gépiessé váltak, mintha egy jól begyakorolt műveletsort hajtana végre. A gardrób mellett előhúzta a kis sporttáskáját, amelyet eddig az edzőterembe vitt magával, és az ágyra dobta.
Gábor utána rohant, megállt az ajtóban, zihálva. Még mindig nem akarta elhinni, amit látott. Az ő világképében a feleségének most össze kellett volna omlania, belátnia a „hibáit”, és hálásan elfogadni egy csésze kamillateát.
– Mit művelsz? – kérdezte, és a hangjában most először csendült pánik. – Komolyan elmész? Este van! Hová mennél?
Anna szó nélkül kinyitotta a „megtisztított” szekrényt. Levett egy halom szürke garbót – azokat, amelyeket Erzsébet hagyott meg neki –, és bedobta a táskába. Nem azért, mert tetszettek neki, hanem mert pizsamában nem indulhatott útnak. Kivett egy farmert, a fiókban talált néhány épen maradt zoknit.
– Hová készülsz?! – ragadta meg Gábor a vállát, hogy maga felé fordítsa.
Anna egyetlen, undorral teli mozdulattal lerázta magáról a kezét, mintha egy csúszómászót söpört volna le.
– Ne érj hozzám – mondta olyan halkan, hogy az még félelmetesebben hatott. – Soha többé ne érj hozzám. Ma este szállodába megyek. Holnap beadom a válókeresetet.
– Válás? – pislogott értetlenül. – Pár rongy miatt tönkreteszed a házasságot? Anna, ez csak ruha! Majd veszünk másikat, olyat, amilyet anya jónak lát… tisztességeset…
– Nem egy férfi felesége vagyok – húzta fel a cipzárt a táskán, a hangja élesen hasított a levegőbe. – Hanem egy anyai meghosszabbításé. Nincs saját véleményed, nincs ízlésed, és még lelkiismereted sem. Csak közvetíted Erzsébet gondolatait. Én pedig nem kívánok vele egy ágyban élni. Undorodom tőle.
Felkapta a táskát. Könnyű volt – életének fele a ház előtti kukákban végezte. Mégis, minél kevesebb holmit vitt magával, annál szabadabbnak érezte magát.
– Nem mész sehova – állta el az útját Gábor, karját széttárva. Arcán düh és kétségbeesés keveredett. – Most lenyugszol, kipakolsz, és vacsorát készítesz. Anyám szerint csak életközepi válságod van. Egy kis alázat majd helyretesz.
Anna egészen közel lépett hozzá. Papucs volt rajta, ő egy fejjel magasabb volt nála, mégis most Anna tűnt megkérdőjelezhetetlen, sziklaszerű erőnek, míg Gábor inkább egy gyűrött papírcsónakra emlékeztetett.
– Állj félre – mondta. – Vagy átsétálok rajtad. És hidd el, azt nem fogod élvezni. Nem hívok rendőrt. Egyszerűen elintézem, hogy bánni fogd azt is, hogy megszülettél. Ismersz. Sokat tűrök. De ha döntök, végig is csinálom.
A tekintetében olyan jeges elszántság csillogott, hogy Gáborból egy pillanat alatt kifutott a levegő. Karjai lehanyatlottak. A felvett magabiztosság, amelyet anyai intelmek tápláltak, szertefoszlott. Félreállt, a falhoz húzódva.
Anna elsétált mellette anélkül, hogy ránézett volna. Az előszobában gyorsan belebújt a cipőjébe. Felvette a kabátját – szerencsére az a fogason lógott, így megmenekült a „tisztogatástól”. Ellenőrizte a telefonját és az autókulcsot.
– Vissza fogsz könyörögni! – kiáltotta utána Gábor. Már nem megállítani akarta, csak utoljára megsebezni. – Kinek kellesz ezzel a természeteddel? Anyámnak igaza volt, te…
Anna kinyitotta az ajtót. A férfi szavai tompa zajjá váltak a fülében, mint egy rosszul fogható rádióadás.
– A kulcsokat hagyd itt! – sikoltott fel hirtelen Gábor. – Ez az én lakásom! Vagyis… a miénk anyával! Add ide a kulcsokat!
Anna megállt. Lassan elővette a kulcscsomót a zsebéből. Az autó kulcsát lecsatolta, a többit – a lakásét, a kapuét, a postaládáét – a lába elé dobta, a kopott zoknijához. A fém csattanva ért földet.
– Tartsd meg – mondta higgadtan. – És add át az üdvözletemet Erzsébetnek.