— Gábor, hová tűntek a ruháim? — Anna a hálószoba ajtajában állt, egyik kezével a gardróbszekrény hideg, fém fogantyúját szorítva. Ujjai elfehéredtek az erőlködéstől, de a hangja különös módon higgadt maradt. Túlságosan is higgadt ahhoz képest, hogy néhány perce döbbent rá: az élete egyik felét egyszerűen eltávolították.
A szekrény belsejében üres huzat keringett. Reggel még selyemblúzok sorakoztak egymás mellett, márkás szoknyák, és az a bizonyos piros, mélyen kivágott hátú ruha is ott lógott. Most steril űr ásított a helyükön. A műanyag vállfák magányosan ütődtek egymáshoz. A polcokon szürke garbók tornyosultak, néhány kinyúlt, kerti munkához használt pulóver és egy régi farmer, amit Anna évek óta nem vett fel. Minden, ami élénk volt, nőies, drága és az alakját hangsúlyozta — eltűnt. Mintha valaki szikével kivágta volna a valóság egy darabját.
— Gábor! — szólt ismét, ezúttal erősebben, miközben a gyomra táján egyre szorosabb csomó formálódott.
A konyha felől evőeszköz csörrenése hallatszott, majd halk csámcsogás. Anna lassan becsukta a szekrényajtót. A tükrös felület visszaverte sápadt arcát, tágra nyílt pupilláit. Végigsétált a folyosón, és úgy érezte magát, mintha egy idegen lakásban járna. A levegő nehéz volt, fojtogató.
Gábor az asztalnál ült, előtte hajolva a tányér fölé, amelyen hajdina és fasírt gőzölgött. Otthoni pólót viselt, kényelmesen, már-már elégedetten falatozott. A tévé a háttérben híreket duruzsolt. Egy teljesen átlagos kedd este — annyira hétköznapi, hogy a ruhatár felének eltűnése szinte hallucinációnak tűnt.
— Hallasz engem? — Anna az asztal túloldalán állt meg, két kezét egy szék támlájára téve. — Azt kérdezem, hová lettek a holmijaim? Kinyitottam a szekrényt, és üres.
Gábor lenyelte a falatot, ivott egy korty teát, és csak azután emelte rá a tekintetét. Nem látszott rajta sem bűntudat, sem zavar. Inkább valami leereszkedő unalom csillogott a szemében, amellyel a felnőttek magyaráznak a gyerekeknek.
— Üres azért nem lett — bökött a folyosó felé. — Ami igazán szükséges, az maradt. A többit… mondjuk úgy, ésszerűsítettük.
— Ésszerűsítettük? — Anna fülében élesen csengett a szó. — Kik az a „mi”?
— Anyu beugrott délután — felelte Gábor természetességgel, miközben újabb falatot szúrt fel. — Arany keze van. Mindig panaszkodtál, hogy túlzsúfolt a szekrény, nem férsz el, porosodik minden. Segített rendet rakni. Kiszortírozta a felesleget.
Anna arcából kifutott a vér. Erzsébet. Az anyósa, akinek „vészhelyzet esetére” kulcsa volt a lakáshoz. Tudta, hogy az asszony nem kedveli az öltözködési stílusát, gyakran nevezte „kihívónak”, de hogy a rosszalló pillantások után tettekre is szánja el magát — erre nem számított.
— Várj csak — vett mély levegőt Anna, igyekezve nem elveszíteni az önuralmát. — Az anyád bejött a lakásomba, amíg dolgoztam, kinyitotta a szekrényemet, és elvitte a ruháimat? Hová rakta őket? Dobozba? Fel a padlásra?
Gábor arca fintorba rándult, mintha értelmetlen kérdést hallana.
— Minek eltenni olyasmit, amit szégyen hordani? — hátradőlt, karba fonta a kezét. — Anna, ne csinálj jelenetet. Anyu kifinomult ízlésű nő, harminc évig tanított. Ránézett erre a… gyűjteményre, és elszörnyedt. Műszálas cuccok, rikító színek, alig combközépig érő szoknyák. Ez nem egy férjes asszony ruhatára. Inkább valami eltartott nőé vagy olyané, aki vadászik.
Anna hitetlenkedve bámulta a férjét. Ugyanez az ember egy hónapja még vele választotta ki a fekete csipkés bodyt. Ugyanez az ember húzta ki magát büszkén a céges rendezvényen, amikor kollégái irigykedve néztek Anna lábára a magas hasítékú ruhában. Most mégis idegen hangon beszélt. A hangsúly, az undor finom rezdülése — mintha Erzsébet szólna a fia szájából.
— Tehát kidobtátok őket? — Anna hangja alig volt több suttogásnál. — Az én ruháimat. Az én pénzemen vett dolgaimat.
— Ne dramatizálj — legyintett Gábor. — Nem a nappali közepén égettük el. Anyu szépen zsákokba pakolta azt a sok kacatot, és levitte a kukákhoz. Majd elviszi valaki. Teljesen mindegy. A lényeg, hogy most tiszta a lakás energiája. Nincs ez a közönséges hangulat.
— A kukákhoz… — ismételte Anna üres tekintettel. Lelki szemei előtt megjelent az olasz gyapjúblézer, amit az első komoly bónuszából vett, ahogy krumplihéjak és sáros papírzsebkendők mellett hever. A kedvenc ceruzaruhája, amelyben átvette a diplomáját, csikkek közé gyűrve.
— Miért kapaszkodsz ennyire rongyokba? — Gábor hangja ingerültté vált. — Szívességet kaptál. Ráadásul ingyen. Anyu fél napját rááldozta, fájt a háta, minden vállfát átnézett. Meghagyta a normális darabokat. Jó pulóverek, rendes farmer. Örülnöd kellene, hogy megszabadítottak a szégyentől.
Anna lassan elengedte a szék támláját. Nem remegett. Inkább dermedt nyugalom telepedett rá, mint amikor az ember jeges vízbe készül ugrani. Rájött, hogy itt nem anyagról és gombokról van szó. Hanem róla. Az ízléséről, a döntéseiről, a jogáról, hogy önmaga lehessen. Ezt gyűrték össze és dobták ki a szemétbe — és nem egy idegen betörő, hanem az a férfi, akivel egy ágyban alszik.
— Itthon voltál? — kérdezte halkan. — Amikor ez történt?
Gábor elfordította a tekintetét.
— Itthonról dolgoztam. A dolgozószobában.
— Ne hazudj — vágott közbe Anna élesen. — Hallanod kellett a vállfák csörgését. Látnod kellett a zsákokat. Százhúsz literes, fekete szemeteszsákokat, igaz? Te nyitottál ajtót. Te segítettél levinni őket a lifthez.
Csend. Gábor nyakán vörös foltok jelentek meg.
— Igen, segítettem! — csapott az asztalra. A tányéron megremegett az étel. — Elegem volt! Elegem abból, hogy az utcán minden férfi téged bámul. Elegem abból, hogy anyu minden látogatás után nyugtatót vesz be, mert látja, miben jársz. Igaza van. Ideje felnőnöd. Úgy öltözni, ahogy egy feleséghez illik, nem pedig mint egy…
Nem fejezte be, de a kimondatlan szó ott maradt köztük, sűrűn és ragacsosan.
— Mint egy anyuci kisfiának a nem megfelelő neje? — kérdezte Anna jéghidegen.
Válaszra sem várva visszament a hálószobába. Látnia kellett még egyszer. Meggyőződni róla, hogy nem képzelődik. Újra kitárta a szekrényt. A levendula illata, amit a ruhák közé akasztott illatzsákok árasztottak, eltűnt. Klórszag terjengett. Erzsébet bizonyára még a polcokat is áttörölte. Fertőtlenítette a meny jelenlététől a teret.
A szekrény alján egyetlen túlélő hevert: a köntöse öve. Selyem volt, sötétkék, finoman csillogó anyag. Valahogy kicsúszhatott a zsákokból, vagy talán észrevétlen maradt a nagy tisztogatásban. Anna lehajolt érte, és végighúzta ujjait a hűvös szöveten. Ez nem pusztán egy ruhadarab maradványa volt. Hanem bizonyíték arra, hogy ami az övé volt, azt valaki módszeresen eltüntette. És ekkor a folyosóról lépteket hallott közeledni a hálószoba felé.