Gabriella asszonynál az ünnepi vacsora sosem szerénykedett. Az asztal most is roskadozott: majonézes saláták, réteges hering, töltött csirkemell, friss sütemények – minden úgy sorakozott, mintha nem a fia házassági évfordulóját ülnék meg, hanem valami előkelő fogadást tartanának. A hófehér abroszon azonban éktelenkedett egy hosszú karmolásnyom; a családi macska láthatóan fontosnak érezte, hogy ő is nyomot hagyjon az eseményen. A sarokban a televízió halkan duruzsolt, egy véget nem érő sorozat ment rajta, ahol mindenki zokogott és szenvedett, de dolgozni senkit nem lehetett látni.
Réka Gabriellával szemben ült. Csinosan felöltözött, térdig érő fekete ruhában, egyszerű copfba fogott hajjal, visszafogott sminkkel. Az arcára fagyott udvarias mosoly már-már fájt; az a fajta, amit az ember akkor visel, amikor újra és újra ugyanazokat a szemrehányásokat hallgatja, és pontosan tudja, hogy bármit mond, úgyis ő lesz a hibás.
– Meddig húzzátok még ezt, gyerekek? – szólalt meg Gabriella, miközben salátát szedett, és még csak rá sem nézett a menyére. – Öt éve házasok vagytok, mégis albérletben éltek. Én ennyi idősen már háromszobás lakásban laktam.
– Anya… – morogta Márk, a tányérján tologatva a húst. – Ma már minden másképp van.
– Ugyan, ne gyere nekem ezzel! – emelte fel a szemöldökét az asszony, és a szemüvege fölött villant a tekintete. – Aki igazán akar valamit, az megteremti. Aki nem, az kifogásokat gyárt.
Réka ökölbe szorította a kezét az asztal alatt. Szíve szerint felsorolta volna, hogy mindketten hétvégén is dolgoznak, hogy minden forintot félretesznek, és hogy nemrég komoly prémium érkezett a számlájára – egy újabb lépés a saját otthon felé. De tudta, mi lenne a válasz: egy lekezelő mosoly, hogy „ez még mindig semmi”. Vagy Dóra félhangos megjegyzése, miszerint inkább gyereket kellene szülni, a lakás majd csak megoldódik.
Nem is kellett sokat várni.
Dóra, aki rikító piros ruhában feszített és feltűnően drága táskát lóbált a széke mellett, oldalra billentette a fejét. – Réka, ne haragudj, de tényleg érdekel: mire vártok? Az idő csak megy. Ha lenne már baba, lenne miért küzdeni.
– És szerinted egy egyszobás albérlet ideális egy újszülöttel? – kérdezett vissza Réka halkan, halvány mosollyal.
– Mi még társbérletben is felneveltünk gyereket – vágott közbe Gabriella büszkén. – Ti, mai fiatalok, túl kényelmesek vagytok. Mindent azonnal, kompromisszum nélkül akartok.
Márk feszengve megigazította a poharakat, és pezsgőt töltött mindenkinek. Mindig ezt csinálta: amikor az anyja és a húga Rékát támadta, inkább beleolvadt a háttérbe. Olyanná vált, mint egy kisfiú, aki inkább elbújik, csak ne kelljen ellentmondania.
Réka ismét rádöbbent, mennyire kívülállónak érzi magát ennél az asztalnál. Papíron a család része volt, mégis inkább megtűrt vendégnek tűnt. Gabriella úgy bánt vele, mint egy szomszéddal, akitől időnként kölcsönkérnek valamit, de sosem engednek igazán közel.
Ivott egy korty bort, és megpróbálta más irányba terelni a beszélgetést. – Nálunk a cégnél lezárult egy nagy projekt. Kaptam érte jutalmat.
– Nahát, gratulálok! – kapta fel a fejét Dóra. – És mekkora összegről van szó?
– Elégedett vagyok vele – felelte Réka kitérően.
– Csak nagyságrendileg mondd – erősködött a sógornő. – Tudod, kíváncsiságból.
– Miért fontos ez neked? – mosolygott Réka úgy, hogy a szeme sarkában apró ráncok jelentek meg. – Adjam meg a bankkártyám PIN-kódját is?
Dóra sértetten horkant, Gabriella rosszallóan csóválta a fejét, mintha a fiatalok tiszteletlensége lenne a világ legnagyobb problémája. Márk gyorsan előrukkolt egy gyenge viccel egy közlekedési rendőrről, de még a macska sem értékelte: felállt, és méltóságteljesen kivonult a szobából.
A csend sűrűvé vált, szinte tapinthatóvá. Réka előre sejtette, hogy a következő téma ismét a „gyerek”, a „lakás” és a „feleség kötelességei” lesz. Nem is tévedett.
Gabriella sóhajtott egyet, letette az evőeszközt, és komoran megszólalt: – Tudod, Réka, egy nőnek elsősorban a családjába kell energiát fektetnie. Te viszont állandóan dolgozol. A férjed meg csak ül melletted, és…
A levegő megfeszült. Márk megvakarta a tarkóját, lesütötte a szemét, és látszott rajta, hogy valamit készül kimondani, ami mindent megváltoztathat.