– Öt éven át kuporgattam minden fillért, te pedig egyetlen döntéssel odaadod az egészet anyádnak meg a húgodnak. Úgy, hogy engem még csak meg sem kérdezel. Ezt minek hívják szerinted?
– De hát ők a családom… – hebegte Márk.
– És én mi vagyok? – vágott közbe Réka. – Egy albérlő a saját életedben?
A férfi elhallgatott. Motyogott még valamit arról, hogy „a rokonokat támogatni kell”, de Réka nem hallgatta végig. Kinyomta a hívást.
Alig telt el egy óra, újra megszólalt a telefon. Ezúttal az anyós. A hangja kimért és fölényes volt, mint egy tanáré, aki türelmét vesztette egy szerinte butácska diákkal szemben.
– Réka, ez a viselkedés gyerekes. Egy házasságot pénz miatt felrúgni éretlenség.
– Pénz miatt? – nevetett fel hitetlenkedve. – Nem „valami apróról” van szó. Egy lakásról beszélünk. Az életemről. A jövőmről.
– Egy nő jövője a férje és a gyerekei – zárta le ridegen Gabriella. – A pénz ma van, holnap nincs. A család marad.
– Igen, marad. Amíg a fia az ön szárnyai alatt él, és maga mondja meg neki, merre lépjen és kit válasszon.
A vonal túlsó végén hosszú, fenyegető csend feszült.
– Tudja mit, kedvesem? – szólalt meg végül az anyós halkan. – Az én fiamnak lehet még száz magához hasonló nője. De anyja csak egy van.
Kattanás. A hívás véget ért.
Réka a kezében tartotta a telefont, és érezte, ahogy belül összerándul minden. Most már világos volt: ebben a családban ő mindig idegen marad. Sőt, inkább betolakodó.
Este Dóra üzent. Gúnyos hangulatjelekkel, minden udvariaskodás nélkül: „Köszi, hogy nem akadályoztad meg a pénzt! Az autót már le is foglaltuk! Ja, és ha egyszer gyereket vállalsz, inkább a te szüleid segítsenek. Mi a mieinket már eléggé megterheltük 😉”
Réka hosszan nézte a vigyorgó emojit. Ez volt az igazi arc. Ezért az emberért adta fel a közös álmukat a férje. Ezért spórolt éveken át.
Forrt benne a harag. A keze remegett, amikor a telefont az ágyra dobta. Egyetlen gondolat zakatolt benne: vagy most meghátrál, visszamegy, és élete végéig hallgatja ezeket a megjegyzéseket… vagy végre saját maga mellé áll.
Másnap szabadságot vett ki. Reggel első útja a bankba vezetett. Voltak félretett tartalékai – jutalmakból, kisebb mellékes munkákból –, amikről még Márk sem tudott. Nem hatalmas összeg, de elég arra, hogy legyen valamije, ami csak az övé. A megtakarítást kizárólag a saját nevére kötötte le, Márk hozzáférése nélkül. Amikor kilépett az utcára a szerződéssel a táskájában, úgy érezte, mintha páncélt húzott volna magára.
Aznap este váratlanul megjelent Márk az albérleti garzon ajtajában. Zavart mosollyal állt ott, kezében egy doboz süteménnyel és egy üveg pezsgővel.
– Ne haragudj már – kezdte, toporogva. – Rájöttem, hogy hülyeséget csináltam. Még helyrehozhatjuk. Ők megveszik az autót, na és? Később visszaadják.
– Később? – Réka összefonta a karját. – Hányszor hallottad már ezt a „majd később”-et az anyádtól?
– Most túlzol…
– Nem. Te árultál el.
Márk közelebb lépett, karjait felé nyújtotta.
– Réka, szeretlek. Bocsáss meg, tényleg a család miatt akartam jót.
– A család miatt? – élesedett meg a hangja. – És én nem vagyok a családod része?
A férfi lesütötte a szemét. A hallgatása mindennél beszédesebb volt.
Abban a pillanatban Réka megértette: semmi nem fog változni. Márk mindig az anyja elvárásait fogja előtérbe helyezni. Mindig mások kedvében jár majd, mielőtt rá gondolna.
Odament a szekrényhez, elővette a bőröndöt, és határozott mozdulatokkal pakolni kezdett. Farmer, pulóver, iratok, neszesszer – minden a helyére került, gyors, precíz mozdulatokkal.
– Mit csinálsz? – kapta el a csomagot Márk. – Ne bohóckodj már, beszéljük meg normálisan!
– Engedd el.
– Várj, nyugodjunk meg…
Megragadta a karját, de Réka kirántotta magát.
– Azt mondtam, engedj el! – kiáltotta.
A szobában káosz lett: ruhák hullottak a padlóra, cipzárak csattantak, a bőrönd szétnyílt. Márk egyszerre próbálta visszatartani és csitítani, de egyre ingerültebb lett.
– Teljesen megőrültél! – csattant fel.
Ez volt az utolsó csepp.
Réka lendületből arcul ütötte.
A levegő megdermedt. Márk hátratántorodott, kezét az arcára szorította. Réka zihált, a szíve vadul vert, szinte fájt minden lélegzet.
– Ennyi volt, Márk – mondta halkan, mégis rendíthetetlenül. – Vége.